Ezért nem találok a Teremtés könyvébôl idézetteknél megfelelôbb szavakat Hozzátok intézett levelem elejére, de erre indítanak régi tapasztalataim is, melyek nagyon meghatározóak voltak egész életemre nézve. Levelemmel szeretném folytatni az Egyház és a Művészek közötti termékeny párbeszéd útját, mely az Egyház kétezer éves története alatt soha nem szakadt meg és a harmadik évezred küszöbén még nagy jövô elôtt áll.
Mi a különbség a Teremtô és művész között? Aki teremt, a létet ajándékozza, semmibôl hoz elô valamit, ex nihilo sui et subiecti mondja a latin, s ez olyan tevékenység, amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezôt használ föl, aminek formát és jelentést ad. Ez az istenképmás ember sajátos tevékenysége. Mikor ugyanis a Szentírás elmondja, hogy Isten a férfit és a nôt "a maga képmására" megteremtette (vö. Ter 1,27), hozzáfűzi, hogy feladatul adta nekik a Föld feletti uralkodást (vö. Ter 1,28). A teremtés utolsó napja volt (vö. Ter 1,2831). Az elôzô napokon Jahve megteremtette a mindenséget; ezzel meghatározta a kozmikus fejlôdés ritmusát. Végül mint tervének legnemesebb gyümölcsét megteremtette az embert. Hatalma alá vetette az egész látható világot mint beláthatatlan területet, ahol az embernek ki kell bontakoztatnia találékonyságát.
Valójában ugyanis olyan párbeszédrôl van szó, melyre nemcsak a történelmi körülmények és gyakorlati megfontolások késztetnek, hanem mely lényege szerint egyaránt gyökerezik mind a vallási tapasztalatba, mind a művészi alkotásba. A Biblia elsô fejezetei Istent úgy is elénk állítják, mint az alkotó ember mintaképét: Istennek mint Teremtônek képe tükrözôdik a művészben. E kapcsolatot nagyon szemléletesen fejezi ki a lengyel nyelv, amikor szinte azonos szavak jelentik a Teremtôt és a művészt: Stwórca és twórca.
Isten tehát létbe hívta az embert és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsôsorban azáltal valósítja meg, hogy saját emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévô világot is alkotó módon uralja. Az isteni Művész szeretettel közeledik a művész ember felé, s ad neki egy szikrát isteni bölcsességébôl, amikor arra hívja, hogy legyen részese teremtô erejének.
Természetesen csak részesedésrôl van szó, mely nem szünteti meg a Teremtô és a teremtmény végtelen különbségét, ahogy ezt Nicolaus Cusanus bíboros hangsúlyozta: "A művészi alkotás, amit a szerencsés lélek létrehoz, nem az a művészet, ami maga Isten, hanem csak közlés és részesedés belôle" [1]
Ezért minél inkább tudatában van egy művész adottságainak, annál inkább érzi a késztetést, hogy önmagára és az egész teremtésre szemlélôdve, s egyre elmélyültebben tekintsen, és Istent dicsérô himnusz fakadjon föl a szívébôl. Csak így foghatja föl önmagát, hivatását és küldetését teljes mélységében.
Fontos kiemelnünk az emberi tevékenység két oldala közötti különbséget és összefüggést. A különbség szembeötlô. Az egyik oldal ugyanis az az adottság, melynek köszönhetôen az ember olyan cselekedetek szerzôje, melyekért erkölcsileg felelôs. A másik oldal az az adottság, melynek alapján művész az ember, azaz tud a művészet szabályai szerint, annak elôírásait követve alkotni. [2]
Ezért képes a művész alkotásokat létrehozni, de ezek önmagukban még semmit sem mondanak erkölcsiségérôl. Most ugyanis nem arról van szó, hogy önmagát és személyiségét alakítja, hanem alkotóképességét használja és az értelmében elgondolt terveinek ad esztétikai formát.
De annak ellenére, hogy az erkölcsi és művészi adottság között lényeges különbség van, nem kevésbé fontos a két adottság összefüggése. Kölcsönösen és nagyon mélyen föltételezik egymást. A művész ugyanis alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének személyének és létmódjának sajátos tükrözôdése. A történelem számtalan példát szolgáltat erre. Amikor ugyanis a művész létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével leleplezi saját személyiségét is. Saját lelki fejlôdésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát. Alkotása által szól másokhoz és kommunikál velük. Ezért a művészet története nemcsak műalkotások, hanem emberek története is. A művek alkotóikról beszélnek, legbelsô titkaikról szólnak és föltárják azt az igazi szolgálatot, amit a művész a művelôdéstörténetnek tett.
Ha a művészetrôl van szó, a szépség témája kikerülhetetlen. Már utaltam rá, amikor Istennek a teremtésében tetszését lelô tekintetérôl szóltam. Megállapítván, hogy minden, amit alkotott, jó, Isten azt is látta, hogy teremtése szép. [4] A jó és a szép viszonya további megfontolásra késztet. A szépség ugyanis a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a szépség metafizikai elôfeltétele. A görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összeolvasztásával alkották meg a "kalokagathía" kifejezést, ami annyit jelent mint `a szépjó'. Platón ezt írja róla: "A jó hatalma kiárad a szép természetébe". [5]
Az ember élete folyamán kiépíti a kapcsolatát a léttel, az igazsággal és a jóval. A művésznek egészen sajátos kapcsolata van a szépséggel. Nagyon találó, amikor azt mondjuk, hogy a szépség nem más, mint a Teremtôtôl a művészi tehetség felé elhangzó fölszólítás. S kétségtelen, hogy ez a képessség is talentum, melynek az evangéliumi példázat logikája szerint (vö. Mt 25,1430) kamatoznia kell.
Ezzel lényeges ponthoz értünk. Aki érzi magában a művészi költôi, írói, festôi, építészi, muzsikus, színészi hivatás szikráját, egyúttal a felelôsséget is érzi, hogy e talentumot nem lehet elásni, hanem ki kell bontakoztatni a felebarátok, az egész emberiség javára.
Istennek ezen alapvetô kinyilatkoztatása mint misztérium bátorítás és kihívás a keresztények számára a művészi alkotások terén is. A szépség olyan kivirágzása fakadt belôle, mely éppen a megtestesülés misztériumából szívta föl éltetô nedveit. Megtestesülése révén ugyanis Isten Fia az igazság és jóság egész evangéliumi gazdagságát beleszôtte az emberi történelembe, s ezáltal a szépség új dimenzióit is föltárta: az evangéliumi üzenet csordultig van vele.
A Szentírás így "kimeríthetetlen kincstárrá" (Paul Claudel) és "képeskönyvvé" (Marc Chagall) lett, melyekbôl a keresztény kultúra és művészet merített. Még az Újszövetség fényében olvasott Ószövetségbôl is mérhetetlenül gazdag inspirációk fakadtak. A teremtés, bűnbeesés, a vízözön, a pátriárkák sora, a kivonulás Egyiptomból és az üdvtörténet sok más személyérôl és epizódjáról szóló elbeszélések megmozgatták a festôk, költôk, muzsikusok, dramaturgok és forgatókönyvírók fantáziáját. Hogy csak egy példát említsek: Jób a fájdalomnak égetô és mindig aktuális problémájával újra meg újra fölkelti a filozófiai, irodalmi és művészi érdeklôdést.
És mit mondjak az Újszövetségrôl? A Szentírás szavai a születéstôl a Golgotáig, a színeváltozástól a föltámadásig, a csodatévôtôl a tanító Krisztusig, majd tovább azok az események, melyeket az Apostolok Cselekedetei mond el és János eszkatologikus szempontból szemlél, számtalanszor váltak képpé, zenévé és költeménnyé, melyek a művészet nyelvén mind a megtestesült Ige misztériumáról beszélnek.
A művelôdéstörténetben mindez a hit és szépség egyik gazdag fejezete. Elsôsorban a hívôk merítenek belôle imádságaik és életük javára. A korábbi idôkben, amikor még sok volt az írástudatlan ember, a bibliai képek egyenesen a hitet közvetítô katekézis jellegével bírtak. [7] De a Szentírás ihlette műalkotások mindenkinek, akár hívô, akár nem, annak a fölfoghatalan misztériumnak a tükrözôdései, mely körülveszi a világot és benne lakik.
Más természetű a hitbeli megismerés: személyes találkozást téltelez föl Istennel Jézus Krisztusban. De ez a megismerés is meríthet hasznot a művészi intuícióból. Nagyon gazdag példák a hitben magasba emelkedô esztétikai szemlélôdésre Beato Angelico képei. Ugyancsak sokatmondó az az eksztatikus dicsôítés, melyet Assisi Szent Ferenc, miután a Verna hegyen megkapta a stigmákat, egy pergamendarabkára kétszer is leírt: "Te vagy a Szépség... Te vagy a Szépség!" [8] Szent Bonaventura így magyarázza: "Ô a szép dolgokban mindig a Legszebbet szemlélte, s miközben követte a teremtményekben látható nyomokat, mindig a Szeretettet kutatta". [9]
Hasonló megközelítés látható a keleti egyház lelkiségében, ahol Krisztust "a Legszebbnek, minden halandónál Szebbnek" nevezik. [10] Nagy Szent Makariosz így magyarázza a Föltámadott megdicsôítô és szabadító szépségét: "A lélek, akit megvilágosít Krisztus arcának elmondhatatlan szépsége és ragyogó dicsôsége, betelik a Szentlélekkel..., egészen szemmé, egészen fénnyé, egészen arccá válik." [11]
Minden igazi művészet a maga sajátos módján az ember és a világ legmélyebb valóságát közelíti meg. Ezért nagyon értékes utat jelentenek a hit horizontján is, ahol az emberi lét és történelem megtalálja teljes jelentését. Épp ezért kellett az igazság teljességének ahogy az Evangéliumokban megmutatkozik a művészek érdeklôdését kezdettôl fogva fölkeltenie, hiszen ôk természetüknél fogva fogékonyak mindarra, ami a valóság belsô szépségét kinyilvánítja.
Amikor Nagy Konstantin engedélye lehetôvé tette a keresztényeknek a szabad megnyilvánulást, a művészet a hitvallás kedvelt formája lett. Az elsô virágkor a hatalmas bazilikák építésével kezdôdött, melyeknél felhasználták az ókori pogányság építészeti ismereteit, de illesztették az új kultusz követelményeihez. Hogyne említenénk legalább a régi Szent Péter- és a Lateráni bazilikát, melyeket maga Nagy Konstantin építtetett! Vagy a pompás bizánci művészet példájaként a Jusztinianosz császár által Konstantinápolyban épített Hagia Szofiát!
Miközben az építészet megalkotta a szakrális teret, az igény, hogy a misztériumot az egyszerű emberek számára is megközelíhetôvé tegyék, lassanként a festészet és szobrászat alkalmazásához vezetett. Ugyanakkor megtörténtek az elsô szónoki és zenei próbálkozások. Szent Ágoston sok kérdés között a muzsikáról is írt. Hilarius, Ambrus, Prudentius, Szír Efrém, Nazianszoszi Gergely, Nolai Paulinus hogy csak néhányat említsünk a keresztény költészet elsô mesterei, mely nemcsak teológiai, hanem irodalmi szempontból is nagy értéket képvisel. Ars poeticájuk alkalmazta a klasszikusoktól átvett formákat, de életerejét az Evangéliumokból merítette, ahogy Nolai Szent Paulinus találóan mondja: "A mi művészetünk az egy hit, és a mi muzsikánk Krisztus". [12] Valamivel késôbb Nagy Szent Gergely a maga Antifonáriumával megteremtette a föltételét egy olyan eredeti egyházi zene szerves fejlôdésének, amit róla neveztek el gregoriánnak. A gregorián ének ihletett dallamaival a következô századokban a szent misztériumok liturgikus ünneplésekor az Egyház hitének sajátos kifejezôje lett. Így kapcsolódott a szép az igazhoz, hogy a lelkeket a művészet az érzékelhetô világból magával ragadja az örökkévalóba.
Ezen az úton természetesen voltak nehezebb szakaszok is. A keresztény misztériumok ábrázolásának kérdése körül elkeseredett vita folyt az ókorban, s mint képvita vonult be a történelembe. A hívôk jámborságában már meghonosodott képtisztelet erôszakos tiltakozás célpontjává lett. A 787-ben tartott Niceai zsinat, mely a képek használata és tisztelete mellett döntött nemcsak a hívôk, hanem az általános műveltség szempontjából is történelmi esemény volt. A döntô érv, amire a püspökök hivatkoztak, a Megtestesülés misztériuma volt: ha Isten Fia belépett a látható valóságok világába, amikor embersége által hidat vert a látható és a láthatatlan világ közé, analóg módon föltételezhetjük, hogy a misztérium ábrázolása a jel logikája szerint tudniillik hogy érzékelhetô utalás a misztériumra alkalmazható. A képet nem önmagáért tiszteljük, hanem mindig a tárgyra utal, amit ábrázol. [13]
Nyugaton a művészek a koruk kulturális környezetében általános fölfogástól is függôen a legkülönbözôbb nézôpontokból indultak el. Az évszázadok alatt fölhalmozódott műkincsek között egész sor nagyszerű ihletésű szakrális műalkotás is van, melyek a mai szemlélôt is csodálattal töltik el. Elsô helyen állnak a nagyszerű templomépületek, melyekben a célszerűségnek mindig találkoznia kellett a művészi tehetséggel, s ez utóbbi engedi, hogy a szépérzék és a misztérium intuíciója ihlesse meg. Ebbôl születtek a művészettörténetbôl jól ismert építészeti stílusok. A román stílus zömök egyszerűsége, ahogy a katedrálisokban és kolostorépületekben testet öltött, lassanként átalakul a gótika nyúlánk, légies vonalaivá és pompás díszeivé. Ezekben a formákban nemcsak egy-egy művész géniusza, hanem egy nép lelke is megmutatkozott. A fény és árnyék játékaiban, a hol erôteljes, hol könnyed formákban nyilván építészeti meggondolások mutatkoznak, de része van bennünk az istenélménynek, a félelmetes és mégis vonzó misztérium megtapasztalásának is. Hogyan foglalhatnánk össze néhány utalással a keresztény középkor évszázadai művészetének teremtô erejét és változatos megnyilvánulásait? Igaz, emberi korlátok között, de az egész műveltséget átitatta az Evangélium, s ahol a teológiai gondolkodás Szent Tamás Summáját hozta létre, ott az egyházi művészet az anyagot alkalmassá munkálta a misztérium imádására, miközben egy csodálatos költô, Dante Alighieri megírhatta "a szent époszt, mely eget és földet magában foglal", [15] s melyet ô maga Divina Commediának, Isteni színjátéknak nevezett.
E rendkívüli együttesben, melyben az Egyház múlhatatlan esztétikai és vallási értékek magasságába emelkedett, a szakrális művészet is egyedülálló kifejezôerôt nyert. A humanizmus és a reneszánsz és az ôket követô művelôdési és tudományos irányzatok hatására egyre nagyobb érdeklôdéssel fordult az ember, a világ és a történeti valóság felé. Ez az érdeklôdés önmagában nem jelent veszedelmet a keresztény hit számára, melynek középpontjában a megtestesülés misztériuma s ezzel az ember Istentôl kapott fölmagasztalása áll. Errôl tanúskodnak a fentebb említett legnagyobb művészek. Elég csak arra gondolnunk, milyen szépnek ábrázolta képein és szobrain Michelangelo az emberi testet. [16]
Az utolsó évszázadok új szellemi légkörében, melyben a társadalmak egy része látszólag közömbössé vált a hit iránt, nem halt ki a vallásos művészet. E megállapítás még nagyobb súlyt kap, ha a képzôművészetekrôl áttérünk annak a nagyszerű fejlôdésnek a szemlélésére, mely ugyanebben az idôszakban az egyházi zenében ment végbe. Abban a zenében, amit kifejezetten liturgikus használatra vagy csak vallásos témára komponáltak. A sok, teljesen a szent zenének élô muzsikus mellett akik közül legalább Pier Luigi da Palestrina, Claudio Monteverdi és Tomás Luis de Victoria említendô nagyszerű, ihletetten vallásos művekkel ajándékozta meg az emberiséget sok nagy zeneszerzô Händeltôl Bachig, Mozarttól Schubertig, Beethoventôl Berliozig, Liszttôl Verdiig.
Ti azonban tudjátok, hogy az Egyház változatlanul nagyra becsüli a művészet értékeit. A művészet ugyanis, ha igazi, a sajátosan vallásos kifejezési formákon túl is belsôleg közel van a hit világához, annyira, hogy olyan idôszakokban, amikor a műveltség kifejezetten elfordul az Egyháztól, a művészet hidat képez a vallásos élményekhez. A szép keresése, ami a képességeket meghaladó tehetség gyümölcse, természete szerint utalás a misztériumra. Még ha a lélek legsötétebb mélységeiben vagy a rossz legszörnyűbb rétegeiben jár is, a művész a megváltás egyetemes vágyának ad hangot.
Érthetô tehát, miért ragaszkodik az Egyház különösen is a művészekkel folytatott dialógushoz, s miért kívánja, hogy napjainkban új szövetség jöjjön létre a művészekkel, ahogy ezt tiszteletreméltó Elôdöm, VI. Pál pápa megindítóan fejezte ki beszédében 1964. május 7-én, amikor a Sixtusi kápolnában találkozott a művészekkel. [17] A szépség új megjelenését reméli korunk számára az Egyház ettôl az együttműködéstôl, és megfelelô választ vár a keresztény közösség igényeire.
E kapcsolat a barátság, a nyitottság és a dialógus jegyében áll. A zsinati atyák a Gaudium et spesben kiemelték az irodalom és a művészet nagy jelentôségét az emberi életben: "Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erôit, sôt megálmodják a boldogabb emberi világot is." [18]
Erre alapozva a Zsinat bezárásakor az atyák üdvözletet és felhívást intéztek a művészekhez: "A világnak, melyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy kétségbeesésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy mint az igazság, örömet olt az emberi szívbe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnak, nemzedékeket köt össze és kapcsolatot teremt a csodálatban." [19] A szépség iránti tisztelet szellemében emlékeztetett a Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúció az Egyház és a művészet hagyományos barátságára. Amikor a konstitúció a szakrális művészetrôl úgy beszél, mint a vallásos művészet legmagasabb formájáról, még attól sem riad vissza, hogy a művészek tevékenységét nemes szolgálatnak mondja, amennyiben alkalmasak arra, hogy Isten végtelen szépségét tükrözzék és az emberek lelkét Reá irányítsák. [20]
Szintén a művészeknek köszönhetô, hogy "az istenismeret világosabbá és az evangéliumi üzenet az emberi szellem számára hozzáférhetôbbé válik". [21] A mondottak fényében nem meglepô Marie Dominique Chenu páter kijelentése, aki szerint még a teológiatörténész is tökéletlen munkát végezne, ha nem szentelne kellô figyelmet az irodalmi és képzôművészeti alkotásoknak; a maguk módján ugyanis nem egyszerűen illusztrációk, hanem a teológiának valóságos "forráshelyei" (loci theologici). [22]
Az Egyháznak különösen olyan emberekre van szüksége, akik mindezt irodalmi és képzôművészeti szinten meg tudják valósítani azáltal, hogy a képek és azok szimbolikus jelentésének végtelen lehetôségeivel dolgoznak. Maga Krisztus az isteni tervnek megfelelôen, hogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten képe legyen igehirdetésében nagyon gyakran használt képeket.
Ugyanígy van szüksége az Egyháznak a muzsikusokra. Az évszázadok során mily sok egyházi kompozíciót írtak olyan emberek, akiket mélységesen eltöltött a misztérium tisztelete!
Megszámlálhatalan a hívôk sokasága, akik hitüket olyan dallamokkal táplálták, melyek hívô szívbôl fakadtak és a liturgia részei lettek, vagy alkalmas segítséget nyújtanak a liturgia méltó végzéséhez. Az énekben a hit túláradó örömmé, szeretetté és a szabadító Isten bizalomteljes várakozásává válik.
Az Egyháznak szüksége van építészekre, mert szüksége van olyan terekre, ahol a keresztény nép összegyűlhet és megünnepelheti az üdvösség misztériumait. A világháború pusztításai és a nagyvárosok terjeszkedése után egy új építésznemzedék megkísérelt megfelelni a keresztény istentisztelet követelményeinek és bizonyította annak az indításnak erejét, amellyel a vallásosság korunk építészeti adottságaival szemben is rendelkezik. Nem ritkák ugyanis az olyan templomok, melyek az imádság helyei, ugyanakkor valóban művészeti alkotások.
A vallási kérdés valójában minden kor művészeinek legtöbbször feldolgozott témái közé tartozik. Az Egyház mindig kreatív képességükre hivatkozott, hogy az Evangélium üzenetét és annak a keresztény közösségben történô konkrét alkalmazását jelenítsék meg. Az együttműködés mindig a kölcsönös gazdagítás forrása volt. Haszna volt belôle az ember megértésének, hiteles képének és igazságának. Napvilágra került a művészet és a keresztény kinyilatkoztatás közti különleges kapcsolat is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a zseniális emberi szellem más vallásokban nem talált indító benyomásokat. Gondoljunk csak az ókori, fôleg a görög és római művészetre és a legrégibb keleti kultúrák mindmáig virágzó művészetére. Mégis igaz, hogy a kereszténység, Isten Igéje megtestesülésének központi dogmája következtében olyan horizontot nyit a művésznek, mely tele van inspiráló mozzanatokkal. Micsoda elszegényedést jelentene a művészet számára az Evangélium kimeríthetetlen folyamának kiszáradása!
Bizonyos értelemben minden ember ismeretlen önmaga számára. Jézus Krisztus nemcsak Istent nyilatkoztatja ki, hanem "teljesen föltárja az embert is az embernek". [23] Krisztusban Isten megengesztelôdött a világgal. Minden hívô arra hivatott, hogy errôl tanúságot tegyen; de azok a nôk és férfiak, akik a művészetnek szentelték magukat, tartoznak azzal, hogy zseniális tehetségükkel elmondják: Krisztusban meg van váltva a világ, az ember, az emberi test, és meg lesz váltva az egész teremtés, mely, ahogy Szent Pál írja: "sóvárogva várja Isten fiainak kinyilvánulását" (Róm 8,19). Várja Isten fiainak kinyilvánulását a művészet által és a művészetben is. Ez a ti feladatotok. A műalkotásokkal való találkozástól várja minden kor emberisége a mai is a felvilágosítást, hogy milyen úton járjon és mi a rendeltetése.
Már a Teremtés könyve szól a Szentlélekrôl, a "Lélekrôl" (ruah): "A Föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött" (1,2). Milyen szoros hasonlóság van a Lélek, a lehelet, a belé lehel és az inspiráció között! A Szentlélek a világmindenség titokzatos Művésze. Kitekintve a harmadik évezredre kívánom minden Művésznek, hogy nyerje el gazdagon annak a teremtô inspirációnak ajándékát, amelybôl minden igazi műalkotás származik.
Kedves Művészek, jól tudjátok: igen sok belsô és külsô indítás van, ami inspirálhatja tehetségteket. De minden igazi inspiráció hordoz valamit abból a leheletbôl, amellyel a Teremtô Lélek kezdettôl áthatja a teremtés művét. Miközben ébren ügyel a mindenséget vezérlô titokzatos törvényekre, a Teremtô Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel és ösztökéli ennek teremtô adottságait. A jót és szépet összekapcsoló, belsô megvilágosítással érinti az emberi szellemet és fölébreszti benne az ész és szív erôit, s közben képessé teszi, hogy elgondolása támadjon és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek lehetôsége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló Abszolútumról.
E csodálatból fakadhat az a lelkesedés, amirôl Norwid költeménye beszél, akire levelem elején hivatkoztam. Ilyen lelkesedésre van szüksége a mai és a holnapi embereknek, hogy a horizonton már jelentkezô döntô kihívásoknak megfelelhessenek és le tudják azokat gyôzni. E lelkesedésnek köszönhetô, hogy az emberiség minden eltévelyedés után újra föl tud állni és vissza tud találni helyes útjára. Ebben az értelemben hangzott el mély intuitív meglátásból, hogy "a szépség fogja megmenteni a világot". [25]
A szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és a jövôrôl való álmodozásra. Ezért nem tud megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége és ébreszti föl azt a titkozatos vágyat Isten után, melyet a szépnek szenvedélyes szerelmese, Szent Ágoston feledhetetlen szavakba tudott foglalni: "Késôn szerettelek meg, ó Szépség, örökké régi és örökké új, késôn szerettelek meg!" [26]
Kívánom nektek, Művészek szerte a világon, hogy ösvényeitek vezessenek el a szépség azon óceánjához, ahol a csodálkozás megrészegült csodálattá és kimondhatatlan örömmé válik.
Kívánom nektek, hogy a föltámadott Krisztus misztériuma, akirôl az Egyház ezekben a napokban olyan örömmel elmélkedik, inspirálja munkátokat.
Kísérjen titeket a szentséges Szűz Mária, a Tota Pulchra, az 'Egészen Szép', akit a művészek annyiszor ábrázoltak, s kirôl a nagy Dante a Paradicsom sugárkoszorújában ezt mondja: "És láttam e játéknak és daloknak tüzében olyan szépséget kacagni, hogy a szentek szemei fölragyogtak." [27]
"A káoszból merül fel a szellem világa." Adam Mickiewicznek a lengyel haza nagy szenvedésének idején leírt szavait [28] folytatva kívánom nektek: művészetetek legyen hozzájárulás az igazi szépség ábrázolásához, ami Isten Lelkének tükrözôdéseként változtassa át az anyagot és nyissa meg az emberek bensôjét az Örökkévaló érzékelésére.
Ezt kívánom nektek teljes szívembôl.
A Vatikánból 1999. április 4-én, Húsvét vasárnapján.
II. János Pál
Vissza a főoldalra | Ugrás a lap tetejére
[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster@katolikus.hu címre.
Módosítva:
1999. 05. 12.