AZ EGYHÁZ EURÓPÁBAN

a Szentatya, II. János Pál pápa szinodus utáni apostoli buzdítása

AZ EGYHÁZBAN ÉLŐ JÉZUS KRISZTUSRÓL

MINT A REMÉNY FORRÁSÁRÓL EURÓPA SZÁMÁRA

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS

Örömhír Európa számára

A második Európai Szinodus

A szinodus élménye

Az Apokalipszis képe

ELSŐ FEJEZET

JÉZUS KRISZTUS A MI REMÉNYSÉGÜNK

A Föltámadott mindig velünk van

I. A remény jelei és kihívásai az európai Egyház felé

A remény elhalványulása

A remény elnyomhatatlan vágya

A remény jelei

A népek közössége

A hitvallók és vértanúk

A szentek sokasága

A plébánia és az egyházi mozgalmak

Az ökumenikus mozgalom

II. Visszatérés Krisztushoz, minden remény forrásához

Hitünk megvallása

Jézus Krisztus a mi reménységünk

Az Egyházban élõ Jézus Krisztus

MÁSODIK FEJEZET

A REMÉNYNEK A HARMADIK ÉVEZRED EGYHÁZÁRA BÍZOTT EVANGÉLIUMA

I. Az Úr megtérésre hív

Jézus ma a mi egyházainkat hívja

Az evangélium hatása végig a történelmen

Az Egyház igazi arcának megvalósításáért

A keresztények egysége érdekében

II. Az egész Egyház missziós küldetése

A fölszentelt szolgák feladata

A szerzetesek tanúságtétele

A hivatások gondozása

A laikusok küldetése

A nők szerepe

HARMADIK FEJEZET

A REMÉNY EVANGÉLIUMÁNAK HIRDETÉSE

I. Krisztus misztériumának hirdetése

A kinyilatkoztatás ad értelmet a történelemnek

Az evangélium hirdetésének szükséges és sürgető volta

Az evangélium első és ismételt hirdetése

Hűség az egyetlen üzenethez

Az élet tanúságtételével

Felnőtt hitre nevelés

II. Tanúságtétel az egységben és a dialógusban

A részegyházak közötti közösségben

Együtt a többi keresztényekkel

Dialógusban a többi vallásokkal

III. A társadalmi élet evangelizálása

A kultúra evangélizálása és az evangélium beágyazása a kultúrába

A fiatalok nevelése a hitre

Figyelem a tömegtájékoztató eszközökre

A pogányokhoz szóló küldetés

Az evangélium: a mai és a mindenkori Európa könyve

NEGYEDIK FEJEZET

A REMÉNY EVANGÉLIUMÁNAK ÜNNEPLÉSE

Imádkozó közösség

I. A liturgia új felfedezése

A vallásos érzék a mai Európában

Az ünneplő Egyház

A misztérium iránti érzék

A liturgikus nevelés

II. A Szentségek ünneplése

Az Eucharisztia

A kiengesztelődés szentsége (a gyónás)

Imádság és élet

Az Úr napja

ÖTÖDIK FEJEZET

A REMÉNY EVANGÉLIUMÁNAK SZOLGÁLATA

A szeretet útja

I. A szeretet szolgálata

Közösségben és szolidaritásban

II. Az ember szolgálata a társadalomban

Visszaadni a szegényeknek a reményt

A házasság és a család igazsága

Az élet evangéliumának szolgálata

Az emberhez méltó város építése

A befogadás kultúrájáért

III. A szeretetnek szenteljük magunkat!

HATODIK FEJEZET

A REMÉNY EVANGÉLIUMA EGY ÚJ EURÓPÁNAK

Isten újdonsága a történelemben

I. Európa spirituális hivatása

Európa az egyetemes értékek szolgálója

Európa új arca

A szolidaritás és a béke előmozdítása a világban

II. Európa építése

Az európai intézmények szerepe

Az Egyház az új Európáért

Az evangéliumból fakadó új lendület Európa számára

BEFEJEZÉS

A Mária iránti bizalom

Az Asszony, a sárkány és a fiúgyermek

AZ EGYHÁZ EURÓPÁBAN

a Szentatya, II. János Pál pápa

szinodus utáni apostoli buzdítása

AZ EGYHÁZBAN ÉLŐ JÉZUS KRISZTUSRÓL

MINT A REMÉNY FORRÁSÁRÓL EURÓPA SZÁMÁRA

BEVEZETÉS

Örömhír Európa számára

1. Az európai Egyház érdeklődéssel kísérte a második alkalommal szinodusra összegyűlt püspökeit, akik úgy szemlélték az Egyházban élő Jézus Krisztust, mint a remény forrását Európa számára. Ezt a témát akarom én is meghirdetni minden európai kereszténynek a harmadik évezred kezdetén püspök testvéreimmel együtt, idézve Szent Péter apostol első levelét. „Ne féljetek ... és ne engedjétek, hogy megzavarjanak titeket, hanem imádjátok az Úr Krisztust a szívetekben, mindig készen arra, hogy bárkinek megfeleljetek, aki számon kéri a bennetek élő reményt.” (3,14–15)[1]

Ez az örömhír mindvégig hangzott a 2000. év Nagy Jubileumán, mellyel a vigiliáján tartott szinodus szoros kapcsolatban volt, mintegy kapu nyílt feléje.[2] A jubileum „a Szentháromság dicséretének egyetlen megszakítás nélküli éneke volt”, a „kiengesztelődés hiteles útja” és „a remény igaz jele mindazok számára, akik Krisztusra és az ő Egyházára tekintenek”.[3] A jubileum, mely örökségül hagyta a Krisztussal való elevenítő találkozás örömét – aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8) –, úgy állította elénk az Úr Jézust, mint az igaz remény egyetlen és fogyhatatlan alapját.

A második Európai Szinodus

2. A Püspöki Szinodus Második Különleges Európai Összejövetelének kezdettől fogva fő célkitűzése volt a remény témájának elmélyítése. Ennek a szinodusnak, mely utolsó volt a 2000. év Nagy Jubileumát előkészítő, földrészenkénti szinodusok sorában[4], az volt a célja, hogy elemezze az Egyház helyzetét Európában, s tegyen kezdeményezéseket az új evangelizáció előmozdítására, miként hangsúlyoztam az 1996. június 23-án a berlini olimpiai stadionban bemutatott szentmise végén, amikor nyilvánosan összehívtam e szinodust.[5]

E szinodus újra kézbe vette, igazolta és továbbfejlesztette mindazt, amit az előző, 1991-ben – közvetlenül a falak leomlása után – tartott európai szinoduson fölmerült „Tanúi legyünk a szabadító Krisztusnak” téma magában foglalt. Azon az első különleges összejövetelen világosodott ki „az új evangelizáció” sürgős és szükséges volta, mert tudatossá vált, hogy „Európa ma nem hivatkozhat keresztény múltjára, hanem olyan állapotba kell kerülnie, melyben újra dönthet jövőjéről a Jézus Krisztus személyével és üzenetével való találkozásban”.[6] Kilenc év után sürgető késztetésként jelentkezik a meggyőződés, hogy „az Egyház mulaszthatatlan feladata újból fölkínálni az evangélium szabadító üzenetét az európai férfiaknak és nőknek”.[7] A második szinodusi összejövetel témaválasztása a remény szempontjából ugyanazt a kihívást fogalmazta meg. Azt jelentette ugyanis, hogy a remény örömhírét kell meghirdetni a

reményvesztettnek látszó Európa számára.[8]

A szinodus élménye

3. A szinodusi összejövetel, mely 1999. otóber 10-től 23-ig tartott, nagyszerű alkalma lett a találkozásnak, a véleménycserének és a szembesülésnek: elmélyült az Európa különböző részeiről jött püspökök egymással és Péter utódával való kölcsönös kapcsolata, s valamennyien egymás épülésére szolgáltunk, főként azoknak köszönhetően, akik az elmúlt totalitárius rendszerekben hosszú és kemény üldözést szenvedtek a hitért.[9] A hit és szeretet közösségének nagy pillanatait éltük át, s mindannyiunkban fölébredt a vágy, hogy megvalósítsuk „az ajándékok testvéri cseréjét”, és kölcsönösen gazdagítsuk egymást különféle tapasztalatainkkal.[10]

Ebből fakadt az a szándék, hogy meghalljuk a Szentlélek szavát, aki az új kihívásokra adott válasz megtalálásában segíti az európai egyházakat.[11] A szinodusi találkozó részvevői nem riadtak vissza attól, hogy szerető tekintettel szemügyre vegyék a földrész valós helyzetét, észrevéve fény- és árnyoldalait egyaránt. Ennek eredményeként tudatossá vált, hogy spirituális és etikai, antropológiai és kulturális területeken súlyos bizonytalanságok vannak. Ugyanakkor egyre erősebben megmutatkozott a szándék, hogy elmélyedjünk e helyzet tanulmányozásában és értelmezzük azt, s így meglássuk az Egyházra váró feladatokat. Mindebből „hasznos irányelvek születtek annak érdekében, hogy egyre láthatóbbá tegyük Krisztus arcát a hiteles tanúságtétellel megerősített, határozottabb igehirdetéssel”.[12]

4. A szinodus evangéliumi megkülönböztetéssel áthatott élményét tapasztalva egyre erősödött az egység tudata, mely összeköti Európa részeit anélkül, hogy tagadná a történelmi viszontagságokból fakadó különbségeket. Ez az egység, melynek gyökerei a közös keresztény szellemiségbe nyúlnak, össze tudja egyeztetni az eltérő kulturális hagyományokat, s mind társadalmi, mind egyházi téren követeli egymás nyílt és folyamatos megismerését a birtokolt értékek nagyobb megosztása érdekében.

A szinodus folyamán egyre nyilvánvalóbbá vált, mily erős a remény szomjazása. A szinodus atyái, magukévá téve a földrészt jellemző bonyolult adatok elemzését, úgy látták, hogy Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt egyre erősebb az igény a reményre, ami értelmet adhat az életnek, a történelemnek és a közös cselekvésnek. A szinodus összes reflexiója arra irányult, hogy a Szentháromság és Krisztus misztériumából kiindulva válaszoljon erre az igényre. A szinodus újra meg akarta mutatni az Egyházában élő Jézus alakját, annak az isteni szeretetnek a kinyilatkoztatását, mely a három isteni Személy közössége.

Az Apokalipszis képe

5. A jelen, szinodus utáni buzdítással örömmel osztom meg az európai Egyházzal a Püspöki Szinodus Második Különleges Európai Összejövetelének gyümölcseit. Ezzel eleget kívánok tenni a szinodus utolsó ülésén megfogalmazott kívánságnak, mellyel a főpásztorok átnyújtották nekem reflexióik szövegét, azzal a kéréssel, hogy az Európában zarándokló Egyháznak készítsek egy dokumentumot a szinodus témájáról.[13]

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,7). Miközben hirdetem Európának a remény evangéliumát, vezérkönyvként a Jelenések könyvét tartom kezemben, azt a „prófétai kinyilatkoztatást”, mely a hívő közösségnek föltárja a történések rejtett és mély értelmét (vö. Jel 1,1). A Jelenések könyve a keresztény közösségeknek szólt, hogy érteni tudják a történéseket és részt tudjanak venni a történelemben, annak minden kérdésével és szorongatásával együtt, a föláldozott és föltámadott Bárány végső győzelmének fényénél. A mi korunkban az a kísértés hangzik felénk, hogy az emberek városát építsük föl Istentől függetlenül vagy Isten ellenére. Ami ha megvalósulna, az emberi együttlét előbb vagy utóbb helyrehozhatatlan kudarcba fulladna.

A Jelenések könyve bátorítás a hívők felé: minden látszat ellenére, s ha nem is érzékelhetők a hatásai, Krisztus győzelme már megtörtént és végleges. Ebből az emberi tevékenységekkel kapcsolatban – a történelemben jelenlévő és tevékeny Föltámadottba vetett hitből fakadó – alapvetően bizakodó magatartás következik.

ELSŐ FEJEZET

JÉZUS KRISZTUS A MI REMÉNYSÉGÜNK

„Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő.” (Jel 1,17–18)

A Föltámadott mindig velünk van

6. A Jelenések könyve szerzőjének ideje az Egyház számára az üldözések, szorongatások és a gyötrelmek ideje volt (vö. Jel 1,9), s ekkor hangzik föl a látomásokban a remény szava: „Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; meghaltam, de íme, élek örökké, és nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa.” (Jel 1,17–18) Így az evangélium, „az örömhír”, maga Jézus Krisztus áll előttünk. ő az Első és az Utolsó: az egész történelemnek ő a kezdete, ő ad neki értelmet, irányt, beteljesedést; őbenne és ővele, halálában és föltámadásában már minden ki van mondva. ő az Élő: halott volt, de most él örökre. ő a Bárány, aki a lábain áll Isten trónjának közepén (vö. 5,6): a föláldozott, mert vérét ontotta értünk a kereszt fáján; a lábain áll, mert örökre életre kelt és megmutatta nekünk az Atya szeretetének végtelen mindenhatóságát. Erősen tartja a kezében a hét csillagot (vö. 1,16), azaz Isten üldözött Egyházát, mely küzd a rosszal és a bűnnel; ugyanakkor joga van az örömre és a győzelemre, mert annak a kezében van, aki már legyőzte a rosszat. ő a hét arany gyertyatartó között jár (vö. 2,1): jelen van Egyházában és tevékenykedik az imádságban. De az is ő, „aki eljön” (1,4) a történelem folyamán az Egyház küldetése és tevékenysége által; s eljön az idők végén mint eszkatologikus arató, hogy mindeneket beteljesítsen (vö. 14,15–16; 22,20).

I. A remény jelei és kihívásai az európai Egyház felé

A remény elhalványulása

7. Ez a szó a mai európai egyházaknak is szól, melyeket gyakran

megkísért a remény elhalványulása. Ez a korszak ugyanis, amelyben élünk, a maga sajátos kihívásaival a reményvesztés korszakának tűnik. Oly sok férfi és nő látszik céltalannak, bizonytalannak, reményvesztettnek, s nem kevés keresztény van hasonló lelkiállapotban. Itt, a harmadik évezred kezdetén számos aggasztó jel tűnik föl annak az európai földrésznek a horizontján, mely „megszámlálhatatlan hívő tanúságtétel és egy kétségtelenül szabadabb és egységesebb együttélés birtokában teljes kimerültséget érez, melyet az ó- és újkori történelem

okozott a gyakori csalódásokkal a népekben”.[14]

A sok szempont közül, melyeket a szinoduson is bőségesen felhoztak,[15] szeretnék emlékeztetni a keresztény emlékezet és örökség elvesztésére, mellyel együttjár a gyakorlati agnoszticizmus és a vallási közömbösség. Ezért sok európai ember kelti azt a benyomást, hogy spirituális hátország nélkül él, olyan örökösként, aki eltékozolta a rábízott örökséget. Nem is kell túlságosan csodálkozni azon, hogy kísérletek történnek Európa arculatának megformálására úgy, hogy elszakítják a törzstől, melyet a kereszténység éltető nedve jár át; amennyiben vallási örökségének s különösen mélységes keresztény lelkületének kizárásával alapozzák meg az európai népek jogait.

Az európai kontinensen nem hiányoznak a kereszténység jelenlétének tekintélyes szimbólumai, de a szekularizmus lassú és folyamatos kibontakozása azzal fenyegeti ezeket, hogy a múlt puszta emlékeivé válnak. Sokan már nem képesek beépíteni a mindennapi életbe az evangéliumi üzenetet; egy olyan társadalmi és kulturális környezetben, melyben a keresztény életfelfogást állandó kihívások és fenyegetések érik, egyre nehezebb megélni a Jézusba vetett hitet; a nyilvánosság előtt könnyebb agnosztikusnak, mint hívőnek mutatkozni; az a benyomásunk, hogy a hitetlenség magától értetődik, a hitnek ellenben társadalmi igazolásra van szüksége, és ez az igazolás nem magától értetődő és nem eleve föltételezett.

8. A keresztény emlékezés elvesztéséhez társul a jövőtől való félelem. Az általánosan terjesztett jövőkép sivár és bizonytalan. A jövő inkább félelmet, mint vágyat ébreszt. Az egyik aggasztó jel a sokak által érzett belső üresség és az élet értelmének elvesztése. Ezen egzisztenciális szorongás gyümölcsei és megnyilvánulásai közé számlálják különösen a születések számának drámai megfogyatkozását, a papi és szerzetesi hivatások fogyását, a végleges döntések halogatását, sőt elutasítását még a házasságra vonatkozóan is. Tanúi vagyunk az élet gyakori szétesésének; eluralkodik a magányérzet; sokasodnak a megoszlások és ellentétek. Ezen állapot jelenségeiként tapasztalja a mai Európa a családi élet válságait, a család fogalmának kiüresedését, az etnikai konfliktusok továbbélését vagy újjáéledését, bizonyos rasszista magatartások újjászületését, a vallások közötti feszültségeket, az egyéni és csoportos egocentrizmust. Az általános etikai közömbösség növekedését és az egyéni érdekek és kiváltságok kegyetlen megvalósítását. Sokak szemében a folyamatban lévő globalizáció, ahelyett, hogy az emberi nem nagyobb egysége felé vinne, olyan gondolkodást sugall, amely kizárja a gyengébbeket és növeli a föld szegényeinek számát.

Az individualizmus terjedésével párhuzamosan megfigyelhető a személyek közötti szolidaritás gyengülése: miközben a segélyszervek dicséretreméltó tevékenységet végeznek, érezhetően csökken a szolidaritás iránti érzékenység, olyannyira, hogy a szükséges anyagi javak megléte ellenére sokan magányosnak, magukra hagyottaknak és az együttérző segítséget nélkülözőknek érzik magukat.

9. A remény elvesztésének oka az a próbálkozás, mellyel egy Isten és Krisztus nélküli antropológiát akarnak érvényesíteni. Ez a gondolkodásmód úgy tekinti az embert, mint „a valóság abszolút központját, aki mesterségesen elfoglalja Isten helyét, és elfelejti, hogy nem az ember alkotja Istent, hanem Isten teremti az embert. Az Istenről való elfelejtkezés magával hozta az ember elvesztését”, és ezért „nem csodálkozhatunk azon, ha igen tág tér nyílt a filozófiában a nihilizmusnak, az ismeretelméletben és a morálisban a relativizmusnak, s a mindennapi élet alakításában a pragmatizmusnak, sőt a cinikus hedonizmusnak”.[16] Az európai kultúra a „csöndes aposztázia” benyomását kelti, mellyel az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne.

E horizonton öltenek testet azok a legutóbbi időkben is történt kísérletek, melyek az európai kultúrát a saját történeti fejlődését és egyetemes elterjedését meghatározó keresztény örökségtől függetlenül próbálják bemutatni. Egy új kultúra kibontakozásának vagyunk tanúi, melyet nagymértékben befolyásol a tömegtájékoztatás s olyan sajátságok és tartalmak együttese, melyek ellentétesek az evangéliummal és az emberi személy méltóságával. E kultúra része az egyre inkább terjedő vallási agnoszticizmus, egy egyre mélyebb erkölcsi és jogi relativizmussal, melyek mind az igazi ember-fogalom – a mindenkit megillető, elidegeníthetetlen jogok alapja – elvesztéséből következnek. A remény elvesztésének egyik aggasztó jele az a jelenség, melyet a „halál kultúrájának” nevezhetünk.[17]

A remény elnyomhatatlan vágya

10. De miként a szinodusi atyák hangsúlyozták, „az ember nem élhet remény nélkül: élete értelmét vesztené és elviselhetetlenné válna”.[18] Akinek reményre van szüksége, gyakran hiszi, hogy felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja a békét. Így a transzcendencia felé zárt, csak evilági keretek között tartott reményt azonosítják például a tudomány és a technika által ígért paradicsommal vagy a messianizmus különböző formáival, a fogyasztással biztosított hedonista boldogsággal vagy a drogok által kiváltott, képzelt és mesterséges boldogságérzettel, a millenarizmus bizonyos formáival, keleti filozófiák ábrándképeivel, az ezoterika különféle formáival és a New Age áramlataival.[19]

Mindez azonban mélységesen megtévesztő, és képtelen annak a boldogságvágynak a kielégítésére, amit az emberi szív mindig érez. Ezért maradnak meg és erősödnek a remény elvesztésének aggasztó jelei, melyek olykor az agresszió és az erőszak különböző formáiban öltenek testet.[20]

A remény jelei

11. Egyetlen ember sem élhet a jövő távlatai nélkül. Még kevésbé az Egyház, mely annak az Országnak várásában él, mely eljön és már jelen van ebben a világban. Nem volna igazságos, ha nem vennénk észre Krisztus evangéliuma hatásának jeleit a társadalom életében. A szinodusi atyák ezt jól érezték és hangsúlyozták.

E jelek közé tartozik az Egyház szabadságának visszanyerése Kelet-Európában, sok lelkipásztori lehetőséggel együtt, melyektől korábban el volt zárva; az Egyház figyelmének koncentrálása lelki küldetésére és elkötelezettsége arra, hogy az evangelizálásnak elsőbbséget ad a társadalmi és politikai dolgokkal kapcsolatban is; annak erősödő tudata, hogy az összes megkeresztelteknek megvan a maguk küldetése, feladataik és adottságaik egymást kiegészítő változatosságában; a nők fokozodó jelenléte a keresztény közösség szervezeteiben és tevékenységi köreiben.

A népek közössége

12. Európát mint polgári közösséget nézve reményt keltő jelek is láthatók: e jelekben a történelmi ellentmondások ellenére a hívő szem észreveheti Isten szent Lelkének jelenlétét, aki megújítja a föld színét. A szinodusi atyák záró nyilatkozatukban ezt így írták le: „Örömmel állapítjuk meg, hogy növekszik a népek nyíltsága egymás iránt, a hosszú időn át ellenségeskedő nemzetek közötti megbékélés, a kelet-európai népek egyesülési folyamata. Gyarapszik az egymás iránti elismerés, az együttműködés, olyannyira, hogy a minden téren megvalósuló cserefolyamatok által lassan-lassan létrejön egy európai kultúra, sőt európai öntudat, melyről remélhetjük, hogy főként a fiatalokban növelni fogja a testvériség érzését és a javak megosztásának akaratát. Pozitívumként észleljük a tényt, hogy ez az egész folyamat a demokrácia szabályai szerint bontakozik ki, békésen és a szabadság szellemében, mely tiszteletben tartja és értékeli a törvényes különbségeket, s ezáltal serkenti és támogatja Európa egységesülésének folyamatát. Elégedetten üdvözöljük azt, ami az emberi jogok tiszteletben tartása feltételeinek és módjainak meghatározására történt. Végül a törvényes gazdasági és politikai egység összefüggésében – miközben látjuk a reménynek azon jeleit, melyeket az élethez és az életminőséghez való jog figyelembevétele támaszt – nagyon óhajtjuk, hogy kreatívan ragaszkodva kontinensünk emberies és keresztény hagyományaihoz, biztosítsák az etikai és spirituális értékek elsőbbségét.”[21]

A hitvallók és vértanúk

13. De a figyelmet elsősorban néhány, az Egyház belső életében látható jelre szeretném fölhívni. Elsősorban a szinodusi atyákkal együtt mindenkit újra arra kérek, hogy el ne feledjék, a reménynek mily nagy jele lett a keresztény hit sok tanúja, akik az elmúlt században akár keleten, akár nyugaton éltek. ők ellenséges és üldöző környezetben tudták magukévá tenni az evangéliumot, gyakran egészen a vértanúságig.

Ezek a tanúk, különösen, akik a vértanúság próbáját állták ki, nagyszerű és beszédes jelek, akiket szemlélnünk és követnünk kell. Az Egyház életerejét bizonyítják; fényt jelentenek az Egyháznak és az emberiségnek, mert a sötétségben fölragyogtatták Krisztus világosságát; s mivel különböző keresztény felekezetekhez tartoztak, a remény jelei az ökumenizmus számára is, mert bizonyos, hogy a vérük „az Egyház egysége számára is éltető nedv”.[22]

Még radikálisabban szólva: elmondják nekünk, hogy a vértanúság a remény evangéliumának legnagyobb megtestesülése. „A vértanúk ugyanis életükkel egészen a vérontásig hirdetik és tanúsítják ezt az evangéliumot, mert bizonyosak voltak abban, hogy nem élhetnek Krisztus nélkül, és készek voltak meghalni érte abban a meggyőződésben, hogy Jézus az ember Ura és Üdvözítője, s ezért az Egyház egyedül őbenne találja meg az élet igazi teljességét. Péter apostol intelmének megfelelően késznek bizonyultak arra, hogy számot adjanak a bennük élő reményről (vö. 1Pt 3,15). Ezenfelül a vértanúk ünneplik »a remény evangéliumát«, mert életük fölajánlása a legnagyobb s legradikálisabb megnyilvánulása annak az élő, szent és Isten előtt kedves áldozatnak, mely az igazi lelki istentiszteletet (vö. Róm 12,1) jelenti és minden keresztény ünneplés forrása, lelke és csúcsa. Végül ők »a remény evangéliumát« szolgálják, mert vértanúságukkal felsőfokon fejezik ki az ember iránti szeretetet és az ember szolgálatát, hiszen megmutatják, hogy az evangéliumi törvény iránti engedelmesség olyan erkölcsi életet és olyan társas együttélést támaszt, mely tiszteli és előmozdítja minden személy méltóságát és szabadságát.”[23]

A szentek sokasága

14. Az evangéliumból fakadó megtérés gyümölcse korunk sok-sok emberének – férfiaknak és nőknek egyaránt – életszentsége. Nemcsak azokról van szó, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott, hanem azokról is, akik egyszerűen és a mindennapi életben hűségesnek bizonyultak Krisztushoz. Megfeledkezhetünk-e az Egyház megszámlálhatatlan gyermekéről, akik az európai földrész története folyamán a családi, hivatásbeli és társadalmi élet rejtettségében éltek nagylelkű és hiteles, szent életet. „Mindezek mint Krisztushoz, a »szegletkőhöz« tapadó, »eleven kövek« építették Európát mint spirituális és morális épületet, s a legértékesebb örökséget hagyták az utódokra. Az Úr Jézus megígérte: »Aki hisz bennem, nagyobb dolgokat fog művelni, mint én, mert én az Atyához megyek« (Jn 14,12). A szentek az eleven bizonyságai ezen ígéret beteljesedésének, és bátorítanak, hogy merjük elhinni: amit Jézus ígért, annak beteljesedése a történelem legnehezebb óráiban is lehetséges.”[24]

A plébánia és az egyházi mozgalmak

15. Az evangélium folyamatosan termi gyümölcseit a plébániai közösségekben, az Istennek szentelt személyek között, laikusok társulásaiban, apostolkodó és imacsoportokban, ifjúsági csoportokban, s egyéb új egyházi mozgalmakban és szervezetekben. Mindezekben ugyanis egy és ugyanaz a Lélek föl tudja ébreszteni az evangélium iránti odaadást, a nagylelkű szolgálatkészséget, olyan keresztény életet, melyet az evangéliumi radikalizmus és a missziós lendület határoz meg. Európában ma is, a posztkommunista országokban éppen úgy, mint nyugaton, a plébánia – bár állandó megújulásra van szüksége[25]– változatlanul mással nem pótolható küldetést teljesít, s a lelkipásztorkodásban igen nagy jelentősége van. A plébánia képes fölkínálni a hívőknek azt a teret, melyben élhetik a keresztény életet, s helye lehet a hiteles humanizációnak és szocializációnak, mind a nagy városok névtelenségében és szórványában, mind a kis népességű falusi környezetben.[26]

16. Ugyanakkor a szinodusi atyákkal együtt, miközben kifejezem nagyrabecsülésemet a különböző apostolkodó társulások és szervezetek, különösen az Actio Catholica jelenlétéért és tevékenységéért, szeretném kiemelni azt a sajátos hozzájárulást, amit – a többi egyházi szervezettel közösségben, és soha nem elszigetelten – az új egyházi mozgalmak és közösségek tudnak nyújtani. Ezek a mozgalmak és közösségek ugyanis „segítik a keresztényeket a radikálisabb evangéliumi élet megélésében; különféle hivatások bölcsői, és a szerzetességnek új formáit hozzák létre; különösen a laikusok hivatását támogatják és segítik a legkülönbözőbb körülmények között megnyilvánulni; elősegítik a nép életszentségét; igehirdetői és buzdítói lehetnek azoknak, akik valami miatt nem találkoznak az Egyházzal; az ökumenizmus útját járják, és új lehetőségeket nyitnak a vallásközi dialógus számára; a szekták terjedésének ellenszerei; nagy segítői az elevenség és az öröm gyarapodásának az Egyházban”.[27]

Az ökumenikus mozgalom

17. Hálát adunk az Úrnak a remény azon nagy és bátorító jeléért, melyet az ökumenikus mozgalom fejlődése jelent az igazság, a szeretet és a megbékélés távlataiban. A Szentlélek nagy ajándékáról van szó, melyet annak az európai földrésznek adott, mely a második évezredben a keresztények között oly súlyos megoszlások helye volt, s még ma is szenved ezek következményeitől.

Megindultsággal emlékezem a szinodus folyamán szerzett nagyon intenzív tapasztalatokra, s arra az egyöntetű meggyőződésre, melyben a Testvéri Küldöttségek is osztoztak, hogy ezen az úton nem lehet megállni, a még meglévő és a később fölmerülő új problémák ellenére sem. Hanem a megkezdett utat folytatni kell, újult lelkesedéssel, határozottabb elszántsággal és minden részvevő alázatos készségével a kölcsönös megbocsátásra. Örömmel teszem magamévá a szinodusi atyák néhány kifejezését, mert „az ökumenikus dialógus fejlődése, melynek legmélyebb alapja Isten Igéjében van, a mai Egyház számára nagy remény jele: a keresztények egységének növekedése mindenkinek kölcsönös gyarapodást jelent”.[28] „Örömmel kell látnunk a dialógusban eddig elért eredményeket mind az ortodox egyházak testvéreivel, mind a reformációból eredő egyházi közösségekkel, fölismerve bennük a Szentlélek működésének jelét, melyért dicsérnünk kell az Urat, és hálát kell neki adnunk.”[29]

II. Visszatérés Krisztushoz, minden remény forrásához

Hitünk megvallása

18. A szinodus résztvevőiben megszületett az a világos és egyértelmű bizonyosság, hogy az Egyház tudja fölajánlani Európának a legdrágább kincset, amit senki más nem tud neki adni: a hitet Jézus Krisztusban, a meg nem csaló remény forrásában.[30] Ebből az ajándékból fakadt az európai népek kulturális és spirituális egysége, s ma is és a jövőben is lényeges összetevője fejlődésüknek és egyesülésüknek. Igen, 2000 év múltán, a harmadik évezred elején az Egyház ugyanazzal az örökérvényű örömhírrel áll elő, ami egyetlen kincse: Jézus Krisztus az Úr; senki másban, csak őbenne van üdvösség (vö. ApCsel 4,12). Európa és az egész világ számára Krisztus a remény forrása, „és az Egyház a csatorna, melyen keresztül folyik és szétoszlik a Megváltó átszúrt szívéből áradó kegyelem”.[31]

E hitvallásból születik szívünkben és ajkunkon „a remény örvendező megvallása: Ó Urunk, aki föltámadtál és élsz, te vagy az Egyház és az emberiség mindig új reménye; te vagy az ember és a történelem egyetlen és igaz reménye; te vagy »köztünk a dicsőség reménye« (Kol 1,27) már ebben az életben és a halálon túl. Benned és Veled el tudunk jutni az igazságra, értelme van a létünknek, lehetséges a közösség, gazdagsággá válhat a különbözőség, az Ország hatalma már működik a történelemben és segíti az ember városának építését, a szeretet örök értéket ad az emberiség erőfeszítéseinek, a fájdalom üdvözítővé válhat, az élet le fogja győzni a halált, a teremtés részesedni fog Isten fiainak dicsőségében.”[32]

Jézus Krisztus a mi reménységünk

19. Jézus Krisztus a mi reménységünk, mert ő, Isten örök Igéje, aki öröktől fogva az Atya ölén van (vö. Jn 1,18), annyira szeretett minket, hogy a bűnt kivéve magára vette egész emberi természetünket, s hogy üdvözítsen, részesévé lett életünknek. Ennek az igazságnak a megvallása áll hitünk szívének közepében. Ha elvész a Jézus Krisztusra vonatkozó igazság, vagy nem értjük meg, ez megakadályozza, hogy behatoljunk Isten szeretete és a szentháromságos közösség misztériumába.[33]

Jézus Krisztus a mi reménységünk, mert kinyilatkoztatja nekünk a Szentháromság misztériumát. Ez a keresztény hit középpontja, mely mint korábban, ma is jelentősen hozzájárulhat olyan struktúrák fölépítéséhez, melyek – a nagy evangéliumi értékekből merítve erőt vagy velük szembesülve – előmozdítják a földrész különböző népeinek életét, történelmét és kultúráját.

Sokféle szellemi gyökérből származik az az éltető nedv, melynek gyümölcse a személy értékének és elidegeníthetetlen méltóságának, az emberi élet szent voltának és a család központi szerepének, az oktatás fontosságának, a gondolat-, szólás- és vallásszabadságnak elismerése, továbbá a személyek és csoportok törvényes védelme, a közjó és a szolidaritás előmozdítása, s a munka méltóságának elismerése. E gyökerek hozzásegítettek ahhoz, hogy a törvény érvényesüljön a politikai hatalom fölött is, és elismerjék a személy és a népek jogait. Emlékeztetnünk kell az ókori görög és római szellemre, a kelta, germán, szláv, finnugor népek, a zsidó kultúra és az iszlám világ hozományára. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy e különböző szellemiségek történetileg a zsidó-keresztény hagyományban találkoztak olyan erővel, mely képes volt valamennyit összhangba hozni, megerősíteni és támogatni. Olyan tény ez, ami nem hagyható figyelmen kívül; épp ellenkezőleg, a „közös európai ház” építésekor el kell ismerni, hogy ennek az épületnek azokra az értékekre is alapulnia kell, melyek teljes megjelenése a keresztény hagyományban van. Ennek elismerése mindenkinek javára válik.

Az Egyháznak „nincs jogcíme arra, hogy [Európa] egyik vagy másik intézményes vagy alkotmányos megoldását előnyben részesítse”[34], ezért következetesen tiszteletben akarja tartani a polgári rend törvényes autonómiáját. Mindazonáltal az a feladata, hogy az európai keresztényekben ébressze a Szentháromságba vetett hitet, jól tudva, hogy ez a hit a földrész számára az igazi remény forrása. Az európai civilizáció fent említett nagy forrásai közül soknak a gyökere nyúlik a szentírásos hitbe, e hitnek pedig rendkívüli spirituális, kulturális és etikai energiája van, annyira, hogy az Európát ma gyötrő nagy problémákat is meg tudja világosítani, például a társadalom fölbomlása és az élet és a történelem értelmének elvesztése problémáját. Ebből következően teológiai, spirituális és lelkipásztori szempontból újra el kell gondolkodnunk a Szentháromság misztériumán.[35]

20. Az európai részegyházak nem egyszerű testületek vagy magánszervezetek. Sajátos intézményes keretek között működnek, melyeket – mivel maradéktalanul megtartják a polgári jogrendet – jogilag is el kell ismerni. A keresztény közösségeknek, ha önmagukra reflektálnak, föl kell fedezniük, hogy Isten milyen ajándékkal gazdagítja általuk a kontinens népeit. Ez az ajándék az örömhír, melyet nekik kell elvinniük mindenkihez. S miközben elmélyítik missziós természetüket, szüntelenül tanúsítaniuk kell, hogy Jézus Krisztus „az egyetlen közvetítő és üdvözítő az egész emberiség számára: a történelem, az emberiség és a mindenség csak őbenne találja meg végső pozitív értelmét, s benne valósul meg teljesen; őbenne – eseményében és személyében – rejlik az üdvösség végső értelme; ő nem csupán egyszerűen üdvösségközvetítő, hanem a forrása az üdvösségnek”.[36]

Az Európát egyre inkább jellemző etikai és vallási pluralizmus közepette meg kell vallanunk tehát, és újra el kell mondanunk, hogy Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, és ő a világ egyetlen Üdvözítője. Éppen ezért – miként a szinodusi gyűlés végén is megtettem – most az egész Egyházzal együtt hívom a hitben testvéreimet, férfiakat és nőket egyaránt, hogy bizalommal táruljanak ki Krisztus felé, s engedjék, hogy ő megújítsa őket, s a szeretet és a béke erejével hirdessék minden jóakaratú embernek, hogy aki találkozik az Úrral, megismeri az Igazságot, fölfedezi az Életet, és megtalálja az Utat, mely az életre vezet (vö. Jn 14,6; Zsolt 16,11). A keresztények életstílusából és tanúságtevő szavából megérthetik Európa lakói, hogy Krisztus az ember jövője. Az Egyház ugyanis hiszi, hogy „nem adatott az embereknek más név az ég alatt, akiben üdvözülnünk lehetne” (ApCsel 4,12).[37]

21. A hívők számára Jézus Krisztus minden személy reménye, mert örök életet ad. ő „az élet igéje” (1Jn 1,1), aki azért jött a világba, hogy az embereknek „élete legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). ő megmutatja nekünk, hogy az emberi élet igazi értelme nincs e világ horizontjába zárva, hanem nyitott az örökkévalóságra. Minden európai részegyháznak küldetése, hogy vegye figyelembe minden személy igazságszomját és az igaz értékek utáni vágyat, mely a földrész népeit lelkesíti. A részegyházaknak újult erővel kell megmutatniuk az újdonságot, mely élteti őket. Jól szervezett kulturális és missziós tevékenység szükséges, mely tettekkel és meggyőző érveléssel megmutatja, hogy az új Európának mennyire szüksége van arra, hogy megtalálja a gyökereit. Ebben az összefüggésben mindazoknak, akiket evangéliumi értékek éltetnek, lényeges feladatuk van, melynek megoldása azt a szilárd alapot adja, melyre egy emberibb és békésebb, minden személyt és közösséget tiszteletben tartó együttélés fölépíthető.

Az európai részegyházaknak vissza kell adniuk a remény eredeti eszkatologikus jellegét.[38] Az igazán keresztény remény ugyanis teológiai és eszkatologikus, a Föltámadottra alapszik, aki újra el fog jönni mint Megváltó és Bíró, s aki föltámadásra és örök jutalomra hív bennünket.

Az Egyházban élő Jézus Krisztus

22. Ha az európai népek visszatérnek Krisztushoz, meg fogják találni a reményt, mely egyedül adhat teljes értelmet az életnek. Ma is találkozhatnak vele, mert Jézus jelen van, él és tevékenykedik Egyházában: ő az Egyházban van, és az Egyház őbenne (vö. Jn 15,1; Gal 3,28; Ef 4,15–16; ApCsel 9,5). Az Egyházban a Szentlélek ajándékának erejével folytatja szünet nélkül üdvözítő művét.[39]

A hit szemével megláthatjuk Jézus titokzatos jelenlétét a ránk hagyott különböző jelekben. Jelen van ő elsősorban a Szentírásban, melynek minden része róla beszél (vö. Lk 24,27.44–47). Egészen egyedülálló módon van jelen az eucharisztikus színek alatt. „Ezt a jelenlétet »valóságosnak« mondjuk, nem kizárólag, mintha a többi jelenlét nem volna »valóságos«, hanem kiemelően, mert szubsztanciális jelenlét, s ennek erejéből Krisztus, az Istenember teljes egészében jelen van.”[40] Az Eucharisztiában ugyanis „igazán, valóságosan és szubsztanciálisan benne van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, lelkével és istenségével, tehát az egész Krisztus”.[41] „Az Eucharisztia valóban a hit misztériuma, a gondolatainkat felülmúló misztérium, és csak a hitben fogadható el.”[42] Természetesen Jézus jelenléte valóságos az Egyház többi liturgikus cselekményében is, melyeket az ő nevében végez. Közéjük tartoznak a szentségek, Krisztus cselekményei, melyeket emberek által valósít meg.[43]

Jézus más módokon is igazán jelen van a világban, különösen a tanítványaiban, akik a szeretet kettős parancsát megtartva lélekben és igazságban imádják Istent (vö. Jn 4,24), és életükkel tanúskodnak a felebaráti szeretetről, melyről fölismerhető, hogy ők az Úr tanítványai (vö. Mt 25,31–46; Jn 13,35; 15,1–17).[44]

MÁSODIK FEJEZET

A REMÉNYNEK A HARMADIK ÉVEZRED EGYHÁZÁRA BÍZOTT EVANGÉLIUMA

„Ébredj föl és erősítsd meg a többieket, akik halálukon vannak” (Jel 3,2)

I. Az Úr megtérésre hív

Jézus ma a mi egyházainkat hívja

23. „Így szól, aki a hét csillagot jobbjában tartja, és a hét arany gyertyatartó között jár (...), az első és az utolsó, aki halott volt és életre kelt (...), az Isten Fia.” (Jel 2,1.8.18) Maga Jézus beszél Egyházához. Üzenete minden részegyházhoz szól, és belső életükre vonatkozik, melyben olykor az evangéliumi hagyománnyal össze nem egyeztethető elgondolások és fölfogások mutatkoznak; ezt az életet különféle üldözések érik, s ami még veszedelmesebb, az elvilágiasodás, a kezdeti hűség elvesztése, a világias gondolkodással való egyezkedés fenyegeti. Olykor a közösségben már nincs meg az első idők szeretete (vö. Jel 2,4).

Föl kell figyelnünk arra, hogy a mi egyházi közösségeinket is gyöngeség, fáradtság, ellentmondás veszi körül. Nekik is újra hallaniuk kell a Vőlegény szavát, aki megtérésre, új dolgok befogadására készteti őket, és arra hívja, hogy vegyenek részt „az új evangelizáció” nagy művében. Az Egyháznak mindig el kell fogadnia Krisztus szavának ítéletét, s a maga emberi dimenzióját a tisztulás állapotában kell megélnie, hogy egyre inkább szeplő és ránc nélküli menyasszony legyen, aki hófehér ruhába öltözik (vö. Ef 5,27; Jn 19,7–8).

Így tehát Jézus Krisztus a mi európai egyházainkat megtérésre hívja, s ezek az egyházak Urukkal és az ő erejében a remény hordozóivá válnak az emberiség számára.

Az evangélium hatása végig a történelmen

24. Európát bőségesen és mélyen áthatotta a kereszténység. „Kétségtelen, hogy Európa bonyolult történelmében a kereszténység központi és meghatározó elem, mely a klasszikus örökség megbízható alapján erősödött meg, s különféle etnikai-kulturális hatások gazdagították a századok folyamán. A keresztény hit formálta a földrész kultúráját, és történelmével elválaszthatatlanul egybenőtt, olyannyira, hogy ez a történelem érthetetlenné válna, ha figyelmen kívül hagynák azokat az eseményeket, melyek meghatározták kezdetben az evangelizáció nagy korszakát, majd azokat a hosszú évszázadokat, melyek során a kereszténység Kelet és Nyugat fájdalmas megoszlása ellenére az európaiak vallása lett. A modern és jelen korban is, amikor a keresztények közötti megoszlások s a kultúrának a hittől való elszakadása miatt a vallási egység fokozatosan megszűnt, a hitnek változatlanul igen fontos szerepe van.”[45]

25. Az Egyház érdeklődése Európa iránt az Egyház természetéből és küldetéséből születik. Az Egyháznak ugyanis a századok folyamán nagyon szoros kapcsolatai voltak földrészünkkel, annyira, hogy Európa szellemi arcát nagy misszionáriusok erőfeszítései, szentek és vértanúk tanúságtétele, szerzetesek, remeték és lelkipásztorok fáradhatatlan munkája formálta. Európa az ember bibliai fogalmából nyerte a maga humanista kultúrájának legjavát, merített indításokat szellemi és művészi alkotásaihoz, dolgozta ki a jogi normákat, s nem utolsó sorban előmozdította a személy méltóságát, az elidegeníthetetlen jogok forrását.[46] Ily módon az Egyház mint az evangélium letéteményese hozzájárult azoknak az értékeknek elterjedéséhez és megszilárdulásához, melyek egyetemessé tették az európai kultúrát.

Mindezt észben tartva a mai Egyház megújult felelősségérzettel látja, hogy nem szabad elveszítenie ezt a drága örökséget, és segítenie kell Európát a fölépülésben azáltal, hogy újjáéleszti az ősi keresztény gyökereket.[47]

Az Egyház igazi arcának megvalósításáért

26. Az egész európai Egyház hallja meg, hogy neki szól az Úr parancsa és felhívása: légy erős, térj meg, „ébredj föl és erősítsd meg a többieket, akik halálukon vannak” (Jel 3,2). Ez az igény a jelen kor szemléléséből is megszületik: „Oly sok európai ember vallási közömbössége, azok sokasága, akik a mi földrészünkön sem ismerik Jézus Krisztust és az ő Egyházát, s még nincsenek megkeresztelve; sok keresztényt megfertőzött a szekularizmus, s általában úgy gondolkodnak, döntenek és élnek, »mintha Krisztus nem léteznék« – mindez nem oltja ki a reményünket, hanem alázatosabbá teszi azt, s növeli a kizárólag Istenben való bizakodást. Az ő irgalmasságából kapjuk a kegyelmet és a készséget a megtérésre.”[48]

27. Annak ellenére, hogy néha úgy tűnik – mint a vihar lecsendesítésének evangéliumi történetében (vö. Mk 4,35–41; Lk 8,22–25) –, hogy Krisztus alszik és hajóját a háborgó tenger hullámaira hagyja. Az európai Egyháznak az a feladata, hogy ébren tartsa a bizonyosságot, hogy benne az Úr mindig jelen van Szentlelkének ajándéka által, és tevékenykedik az emberiség történelmében. A saját küldetését folytatja az Úr az időben azáltal, hogy Egyházát az új élet folyamává teszi, mely mindenki számára a remény jeleként halad át az emberiség életén.

Egy olyan helyzetben, amelyben könnyű engedni az aktivizmus kísértésének, még lelkipásztori téren is, az európai keresztények feladata, hogy továbbra is valóságosan mutassák meg a Föltámadottat azáltal, hogy bensőséges közösségben élnek ővele. Olyan közösségre van szükség, amely a Boldogságos Szűz Mária – aki az Egyház előképe és modellje a hitben és az életszentségben – szemlélésében és követésében[49] őrzi a belsô élet és a liturgikus élet iránti érzéket. E közösségeknek mindenekelôtt dicsérniük kell az Urat, imádkozniuk kell Hozzá, imádniuk kell Ôt és meg kell hallaniuk a szavát. Csak így fogadhatják be az Ô misztériumát, szoros kapcsolatban élve Ôvele, miként egy hűséges menyasszonyhoz illik.

28. Az európai részegyházaknak – erôsen kötôdve Péter utódához is – a megoszlás és a szembenállás vissza-visszatérô késztetésével szemben elkötelezetten Isten egész népe hit- és szeretetbeli közösségének helyévé és eszközévé kell válniuk.[50] Éppen ezért evangéliumi radikalizmussal ápolják a testvéri szeretet légkörét Jézus nevében és az Ô szeretetében; fejlesszék a barátság, a kommunikáció, a kölcsönös felelôsség, a részvétel, a missziós felelôsség, a figyelmesség és szolgálat lelkületét; törôdjenek egymás megbecsülésével, elfogadásával és jobbításával (vö. Róm 12,10; 15,7–14), a kölcsönös szolgálattal és támogatással (vö. Gal 5,13; 6,2), a kölcsönös megbocsátással (vö. Kol 3,13) és egymás építésével (vö. 1Tessz 5,11). Olyan lelkipásztorkodást folytassanak, amely minden törvényes különbözôséget megbecsülve elôsegíti az egyes hívôk és társulásaik szívélyes együttműködését; segítsék elô a különféle szervezetek részvételét – mint a közösség értékes eszközét – a közös missziós tevékenységben, és támogassák a megfelelôen fölkészített lelkipásztori munkatársakat. Így az egyházak – Isten azon szeretetének megnyilvánulásaként, amely a meg nem csaló remény alapja és indítéka (vö. Róm 5,5) – a Szentháromság közösségének tükörképei lesznek, és jelek, melyek hívnak és késztetnek a hitre (vö. Jn 17,21).

29. Hogy az Egyházon belüli kommuniót teljesebben lehessen megélni, meg kell becsülni a karizmák és hivatások változatosságát, melyek egyre inkább az egységre irányulnak, s gazdagíthatják azt (vö. 1Kor 12). E szempontból arra is szükség van, hogy egyrészt az új mozgalmak és az új egyházi közösségek „ne követeljék maguknak az elsôszülöttség jogát és egymás között legyenek egyetértôk”, és az összes többi egyházi szervezettel együtt egyre hitelesebb egységben járják útjukat, és „szeretettel engedelmeskedjenek a püspökeiknek”; másrészt a püspököknek is „a pásztor sajátos szeretetét és atyaságát kell megmutatniuk”[51], el kell ismerniük, értékelniük kell és össze kell hangolniuk karizmáikat és jelenlétüket az egyetlen Egyház épülésére.

A különféle egyházi szervezetek növekvô együttműködésének köszönhetôen – a pásztorok szeretetteljes irányítása mellett – az egész Egyház szebb és hitelesebb arcot tud mutatni mindenki felé, áttetszôbben tudja megmutatni az Urat, s így hozzá tud járulni ahhoz, hogy visszanyerjék a reményt és a vigasztalást mindazok, akik keresik, s azok is, akik nem keresik ugyan, de szükségük van rá.

Ahhoz, hogy válaszolhassunk az evangélium megtérésre szólító felhívására, „valamennyiünknek együtt alázatosan és bátran meg kell vizsgálnunk a lelkiismeretünket, hogy fölismerjük félelmeinket és tévedéseinket, és ôszintén megvallhassuk késedelmeinket, mulasztásainkat, hűtlenségünket, bűneinket”.[52] Saját bűneink evangéliumi beismerése nem bátortalan bénultságot támaszt, hanem épp ellenkezôleg, az egész közösségnek adja meg azt a tapasztalatot, amit az egyes megkereszteltek élnek át: a mélységes szabadulás örömét és egy új kezdet kegyelmét, mely lehetôvé teszi a határozottabb haladást az evangelizáció útján.

A keresztények egysége érdekében

30. Végül a remény evangéliuma erô és felhívás a megtérésre az ökumenizmus terén is. Mivel bizonyosak vagyunk abban, hogy a keresztények egysége megfelel az Úr „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,11) parancsának, s hogy erre az evangelizáció hitele és Európa egysége miatt is szükség van, elengedhetetlen, hogy az összes egyházakat és egyházi közösségeket „támogassák és sürgessék arra, hogy az ökumenizmust úgy értelmezzék, mint »együtthaladást« Krisztus felé”[53] és afelé a látható egység felé, melyet Ô akart, hogy így az Egyházon belüli különbözôségekben az egység a Szentlélek – a közösség alkotómestere – ajándékaként ragyogjon föl.

Ennek megvalósulásához mindenki részérôl türelmes és állhatatos, igazi reménységtôl s ugyanakkor józan realizmustól áthatott elkötelezettségre van szükség, mely arra irányul, hogy „becsüljük meg azt, ami már egyesít bennünket, hogy ôszintén, kölcsönösen értékeljük egymást, szabaduljunk meg az elôítéletektôl, és ismerjük meg és szeressük egymást”[54]. Ha az egységért való fáradozást jól meg akarjuk alapozni, nem tekinthetünk el az igazság szenvedélyes keresésétôl. Ennek eszköze a dialógus és egy olyan helyzetfölmérés, mely – elismerve az eddig elért eredményeket – további indítékokat talál az út folytatásához s a keresztényeket még megosztó különbségek legyôzéséhez.

31. Határozottan folytatni kell a dialógust, nem veszítve kedvünket a nehézségek és fáradalmak miatt: „különbözô (elméleti, spirituális és gyakorlati) szempontok szerint kell folytatni, az ajándékok cseréjének szellemében, melyeket a Szentlélek támaszt minden egyházban. A közösségeket és az egyes híveket, elsôsorban a fiatalokat, arra kell nevelni, hogy éljenek a találkozási lehetôségekkel, és a helyesen értett ökumenizmus az Egyház életének és cselekvésének rendes megnyilvánulása legyen.”[55]

E dialógus az Egyház egyik fô gondja, elsôsorban itt, Európában, ahol az elmúlt évezredben sok megoszlás támadt a keresztények között, s amely ma egy nagyobb egység felé tart. Ezen az úton nem állhatunk meg, és nem is fordulhatunk vissza! Folytatnunk kell és bíznunk kell benne, mert Isten segítségével a kölcsönös megbecsülés, az igazság keresése, a szeretetben való együttműködés, s mindenekfölött az életszentség ökumenizmusa föltétlenül meghozza gyümölcsét.

32. Az elkerülhetetlen nehézségek ellenére mindenkit fölszólítok arra, hogy testvéri szeretettel ismerjük el és értékeljük azt a hozományt, melyet a katolikus keleti egyházak kínálhatnak föl – jelenlétükkel, hagyományuk gazdagságával, „a különbözôségben megvalósuló egységrôl” való tanúságtételükkel, az evangélium hirdetésében megvalósított inkulturációval, rítuskülönbségeikkel – az egység reálisabb építéséhez.[56] Ugyanakkor még egyszer biztosítani szeretném az ortodox egyházak lelkipásztorait és híveit, hogy az új evangelizáció semmiképpen sem téveszthetô össze a prozelitizmussal, mert minden ember méltóságának, szabadságának és igazságának a tiszteletben tartása érinthetetlen kötelesség.

II. Az egész Egyház missziós küldetése

33. A remény evangéliumának szolgálata az evangelizáló szeretet által mindenkinek feladata és felelôssége. Ugyanis bármilyen karizmája és szolgálata van valakinek, a szeretet a fô irány, amit mindenkinek követnie kell, s mindenki képes követni: a szeretet az út, melyre az egész egyházi közösség meghívást kapott, hogy Mesterének nyomában járjon.

A fölszentelt szolgák feladata

34. A papok szolgálatuk erejében arra hivatottak, hogy különleges módon ünnepeljék, tanítsák és szolgálják a remény evangéliumát. Az ordo szentségébôl következôen, mely Krisztushoz, a Fôhöz és Pásztorhoz teszi ôket hasonlóvá, a püspököknek és a papoknak egész életüket és tevékenységüket Jézushoz kell hasonlóvá tenniük; az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a keresztény közösség vezetése által megjelenítik Krisztus misztériumát, s éppen szolgálatuk gyakorlása révén „arra hivatottak, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfôbb Pásztornak a jelenvalóságát azáltal, hogy megjelenítik az Ô életstílusát és képmását a rájuk bízott nyáj között”.[57]

A világban, de nem a világból lévén (vö. Jn 17,15–16), az európai földrész jelenlegi kulturális és spirituális állapotában arra hivatottak, hogy az ellentmondás és a remény jelei legyenek egy olyan társadalomban, mely beteg az egysíkúságtól, és arra lenne szüksége, hogy kitáruljon a transzcendens valóságra.

35. Ebben az összefüggésben nagy hangsúlyt kap a papi cölibátus is, a csak az Úrba vetett remény jele. A cölibátus nem tekintélyi alapon erôltetett puszta egyházfegyelem, ellenkezôleg, elsôsorban kegyelem, Isten fölbecsülhetetlen értékű ajándéka az Egyháznak, prófétai értéke van a mai világ számára, az elmélyült lelki élet és lelkipásztori termékenység forrása, az eszkatologikus ország tanúságtétele, Isten evilág iránti szeretetének, a pap Isten iránti és az Ô népe iránti osztatlan szeretetének a jele.[58] Ha a cölibátust Isten ajándékára válaszolva s mint a hedonista társadalom kísértéseinek legyôzéseként élik meg, akkor nemcsak a meghívott emberi mivoltának megvalósulását támogatja, hanem gyarapító tényezô mások számára is.

A cölibátus – melyet az egész Egyház mint a papságnak megfelelô életformát becsül[59], a latin Egyházban kötelezô[60] és nagyra becsülik a keleti egyházak is[61] – a jelen kulturális környezetben úgy jelenik meg, mint egy hatékony jel, melyet drága kincsként meg kell ôrizni az Egyház számára. A jelen egyházfegyelem megváltoztatása nem oldaná meg a papi hivatások krízisét, mely Európában sokfelé tapasztalható.[62] A remény evangéliuma szolgálatának feladata azt is megkívánja, hogy a cölibátust az Egyházban a maga teljes szentírási, teológiai és spirituális gazdagságában mutassák be.

36. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szent szolgálat gyakorlata ma nagy nehézségekbe ütközik, egyrészt az általános kultúra, másrészt a papok számának csökkenése, a vele párhuzamosan növekvô lelkipásztori feladatok s az ebbôl fakadó kifáradás miatt. Következésképpen fokozott megbecsülést, hálát és melléállást érdemelnek azok a papok, akik csodálatos odaadással és hűséggel teljesítik a rájuk bízott szolgálatot.[63]

Megismételve a szinodusi atyák szavait, magam is bizalommal és hálával bátorítom ôket: „Ne veszítsétek el a kedveteket, s ne hagyjátok magatokat legyűrni a kifáradástól; teljes közösségben velünk, püspökökkel, örvendezô testvériségben a többi papokkal és szívvel együttműködve a szerzetesekkel és a laikus hívôkkel folytassátok értékes és mással nem helyettesíthetô munkátokat.”[64]

A papokkal együtt szeretném megemlíteni a diákonusokat is, akik az ordónak ugyanabban a szentségében részesülnek, bár alacsonyabb fokon. Az egyházi közösség szolgálatára küldve a püspök és papsága irányítása mellett végzik a liturgia, az ige és a szeretet szolgálatát, diakoniáját.[65] Ily módon egész sajátosan a remény evangéliumának szolgálatában állnak.

A szerzetesek tanúságtétele

37. Különlegesen ékesszóló az Istennek szentelt személyek tanúságtétele. Mindenekelôtt el kell ismernünk, hogy a szerzetességnek és az Istennek szentelt életnek alapvetô szerepe volt Európa evangelizációjában és kereszténnyé tételében.[66] A jelen történelmi helyzetben, amikor oly sürgetô a földrész „új evangelizációja”, s amikor a bonyolultabb szervezetek és kapcsolatok fölépítése kritikus helyzetek elé állítja, a szerzetesek szerepét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Európának mindig szüksége van az Istennek szentelt személyek életszentségére, prófétai szerepére, evangéliumhirdetésére és szolgálatára. Ki kell emelnünk azt a sajátos hozzájárulást, amit a világi intézmények és az apostoli élet társaságai célkitűzéseikkel tudnak fölkínálni a világ nyolc boldogság szellemében történô belsô átformálásához.

38. A sajátos hozomány, amit az Istennek szentelt személyek tudnak fölajánlani a remény evangéliumának, olyan szempontokból indul ki, melyek meghatározzák Európa jelenlegi kulturális és társadalmi arculatát.[67] Így például a spiritualitás új formái utáni igénynek – amely ma fölmerül a társadalomban – Isten abszolút elsôbbségének elismerésében kell kielégülnie, és ezt a szerzetesek teljes önátadásukkal, a lelki áldozatként fölajánlott életük állandó megtérésével megélik. A

szekularizmussal fertôzött és a fogyasztói szemléletnek alávetett környezetben az Istennek szentelt élet – ami a Szentlélek ajándéka az Egyháznak és az Egyházért – egyre inkább a remény jelévé válik, amennyiben a lét transzcendens dimenziójáról tanúskodik. A mai sokkultúrájú és sokvallású helyzetben nagyon fontos az evangéliumi testvériség tanúságtétele, ami a szerzetesi élet jellegzetessége, mert állandóan a megtisztulásra és az ellentétek legyôzésével a különbözô értékek integrálására serkent. A szegénység és a kirekesztés új formáinak serkentenie kell a leleményességre – hogyan lehet gondoskodni a leginkább rászorultakról –, ami oly sok alapítóra volt jellemzô. Végül a magábazárkózás kísértése ellenszert talál a szerzetesek azon készségében, hogy – a különbözô intézményekben tapasztalható létszámcsökkenés ellenére – más földrészeken is hajlandók folytatni az evangelizációt.

A hivatások gondozása

39. Mivel a fölszentelt szolgák és a szerzetesek feladata meghatározó, nem hagyhatjuk szó nélkül a szeminaristák és a szerzetesi életre készülôk létszámának nyugtalanítóan alacsony szintjét, fôként Nyugat-Európában. A jelen helyzet mindenkitôl megkívánja, hogy törôdjék a hivatások gondozásával. „A fiatalokban csak akkor ébred föl a remény, mely arra készteti ôket, hogy mindent elhagyva válaszoljanak Krisztus hívására és tanúskodjanak róla kortársaik elôtt, ha Jézus Krisztus személyét a maga teljességében mutatják meg nekik.”[68] A hivatások gondozása ezért életbevágóan fontos a keresztény hit európai jövôje számára, következésképpen az európai népek spirituális fejlôdése szempontjából. A hivatásgondozás kötelezô feladat egy olyan Egyház számára, mely hirdetni, ünnepelni, szolgálni akarja a remény evangéliumát.[69]

40. A szükséges hivatásgondozás kialakítása érdekében megfelelô módon el kell magyarázni a hívôknek az Egyháznak a papi szolgálat természetérôl és méltóságáról vallott hitét; bátorítani kell a családokat, hogy valóban „családi egyházként éljenek”, annak érdekében, hogy a különféle hivatások meg tudjanak foganni és föl tudjanak nôni bennük; a lelkipásztorkodásnak elsôsorban a fiatalokat segítenie kell abban, hogy Krisztusban gyökerezô s teljesen az Egyháznak átadott életet tudjanak választani.[70]

Tudván, hogy a Szentlélek ma is működik, s hogy jelenlétének jelei ma sem hiányoznak, a rendes lelkipásztorkodás keretében kell szólni a hivatásokról. Ezért „elsôsorban a fiatalokban föl kell ébreszteni az Isten utáni nagy vágyat, s így kialakítani a megfelelô környezetet a nagylelkű, hivatásbeli válaszhoz”; arra is szükség van, hogy erôs, imádságos mozgalom hassa át az európai egyházi közösségeket, mert „a megváltozott történelmi és kulturális körülmények azt követelik, hogy a hivatásgondozást az egész keresztény közösség fô feladatai között tartsák számon”.[71] És nélkülözhetetlen, hogy maguk a papok szentségi identitásukkal összhangban éljenek és dolgozzanak. Ha ugyanis homályos vagy erôtlen a kép, amit nyújtanak, indíthatja-e a fiatalokat követésre?

A laikusok küldetése

41. A egyházi életben nélkülözhetetlen a laikus hívôk hozzájárulása, ami a remény evangéliuma hirdetésében és szolgálatában ugyanis nem pótolható, mert „általuk Krisztus Egyháza a világ legkülönbözôbb részeiben megjelenik mint a remény és a szeretet jele és forrása”[72] Teljes mértékben részesedve az Egyház küldetésében a világban, a laikus hívôk arra hivatottak, hogy tanúsítsák, miként jelenti a keresztény hit az egyetlen kielégítô választ azokra a kérdésekre, melyeket az élet minden embernek és minden társadalomnak föltesz, és bele tudják oltani a világba Isten országának értékeit, a meg nem csaló remény ígéretét és biztosítékát. A korábbi és a mai Európa ragyogó példáit ismeri az ilyen laikusoknak. Miként a szinodusi atyák hangsúlyozták, hálával emlékezünk meg többek között azokról a férfiakról és nôkrôl, akik a közéletben vállalt felelôsséggel és szolgálattal tettek és tesznek tanúságot Krisztus és az Ô evangéliuma mellett. Alapvetô fontosságú „ébreszteni és támogatni különleges hivatásokat a közjó szolgálatára: embereket, akik az »Európa atyái«-nak nevezett nagy személyiségek példájára a holnapi európai társadalom megalkotói lehetnek, a lélek szilárd alapjaira építve azt”.[73]

Hasonló elismerés illeti azoknak a keresztény laikus férfiaknak és nôknek a tevékenységét, akik gyakran a mindennapi élet rejtettségében alázatos szolgálatukkal tudják hirdetni Isten irgalmasságát a szegényeknek; hálásnak kell lennünk szeretetük és megbocsátásuk tanúságtételéért, melyek a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, nemzetközi és családi élet, az ökológia, a nevelés, a különféle hivatások, a munka és a szenvedés világában evangelizálnak.[74] Megfelelô képzéssel lehet alkalmassá tenni a laikus hívôket arra, hogy a világi realitások között éljék meg a hitet. Az ilyen kurzusoknak, miközben az Egyház tanításának, különösen az Egyház szociális tanításának alapjaira épülnek, nemcsak elméleti tudást kell nyújtaniuk, hanem megfelelô lelkiséget is, mely elindít az életszentségre vezetô úton.

A nők szerepe

42. Az Egyház tudja, hogy a remény evangéliumának szolgálatához milyen különlegesen tudnak hozzájárulni a nôk. A keresztény közösség történelme tanúsítja, hogy a nôk mindig megtalálták a helyüket az evangéliumi tanúságtételben. Emlékezzünk csak rá, mennyit tettek – gyakran csendben és a rejtekben – Isten ajándékának elfogadásával és továbbadásával, akár a testi és lelki anyaság, nevelés, hitoktatás és nagy karitatív tevékenységek, akár az imádságos és kontemplatív élet, misztikus élmények és evangéliumi bölcsességgel teljes írások révén.[75]

A múlt nagyon gazdag tanúságtételeire támaszkodva az Egyház bízik abban, hogy a nôk ma is hozzájárulnak a remény növekedéséhez minden szinten. A mai európai társadalomnak vannak olyan jelenségei, melyek a nôk sajátos képessége számára kihívást jelentenek, arra, hogy szeretetben, kitartóan és ingyenesen elfogadjanak, megosszák kincseiket és életet adjanak. Gondoljunk például az általános tudományos-technikai mentalitásra, mely háttérbe szorítja az ember érzelmi életét, az ingyenesség hiányára, az új életekkel kapcsolatos általános félelemre, a kölcsönös kapcsolatok és a másik elfogadásának nehézségeire. Ebben az összefüggésben az Egyház a nôktôl a remény új áradásának éltetô hullámát várja.

43. Hogy mindez megvalósulhasson, ahhoz mindenekelôtt az Egyházban meg kell becsülni a nô méltóságát, hiszen a nô és a férfi méltósága azonos, mert mindkettô Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (vö. Ter 1,27), és mindegyikük a maga ajándékait hordozza. Miként a szinodus hangsúlyozta, kívánatos, hogy a nôknek az Egyház életében és küldetésében való teljes részesedése érdekében jobban becsüljük meg sajátos ajándékaikat, azzal is, hogy a jog által a laikusoknak fenntartott egyházi feladatokat vállaljanak. Ugyanígy értékelni kell a nô házastársi és anyai küldetését és a családi életnek szenteltségét.[76]

Az Egyház szüntelenül fölemeli hangját, hogy tiltakozzék a nôk ellen elkövetett jogtalanságok és erôszakosságok ellen, bárhol és bármely körülmények között is történjenek. Kéri, hogy valóban alkalmazzák a nôt védô törvényeket, és hatásos eszközökkel lépjenek föl a reklámok nôket megalázó képei és a prostitúció csapása ellen; óhajtja, hogy az anyák családon belüli szolgálatát – éppen úgy, mint az apákét – úgy tekintsék, mint a közjó szolgálatát, pénzbeli elismeréssel is.