Ajándékba kaptam Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyvét, elmesélem, mit olvastam. Szándékaim hátsóak. A mű alcíme: A megbocsátás: emberi erőfeszítés + az Isten ajándéka, s e második föltételt most figyelmen kívül hagynám, nem mert báránybőrbe bújt - bujdokolt - farkas volnék, hanem épp azt szeretném megnézni, mi használható bárki számára egy katolikus tradícióból, gondolkodásból, elmélyültségből, csöndből, tudásból, vagyis istentelenítek egy olyan textust, amely épp Istenre ,,fut ki''. Eljárásom így kétséges, lehet, hogy nem is működik.
Egy kudarcot már abszolváltam ez ügyben. Kiírtam a könyvből azokat a mondatokat, melyek itt és most ,,mozogtak'', így létrejött egy tízoldalas jó kis szöveg, jó és olvashatatlan, tehát nem jó. Azt hiszem, két dolog vezetett ide. Részint a szöveg észrevette (kiszasszerolta), hogy csupáncsak másolom őtet, remélvén, hogy minden mást ő automatikusan megold, s erre, fölteszem, rátartiságból meg némi didaktikus célzattal, nem volt hajlandó (jó, jó, csak próbálkoztam, próbáltam ezt az ,,orcád-verítékével''-projektet kicselezni, megint nem ment, de majd a Tomatenban, ahogy hajdan egyik, akkor grundstufe ájnc gyermekem mondotta), részint a sűrítés elcsellózta a szöveg eredeti ritmusát, amely fontosabbnak mutatkozott, mint azt én gondoltam, mert például így az új hang prédikálósabb, kegyesebb hangvételű lett. Úgyhogy föl, föl új kudarcokra.
Testvéreim, ez az első szava a szövegnek (mely formailag egy húsvéti körlevél), tehát jól kezdődik, magasan, meg is torpanhatnánk rögtön, eltűnődvén, van-e olyan közösség, amely így szólítható meg. Mi volna a legtágasabb halmaz, amelyre ez áll? Mennyire létező erő, energia a testvériségé, egyáltalán mennyire létező forma (emberközi forma)? Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.
A megbocsátás nem népszerű téma, folytatja a könyv, említeni is nehéz. Ha mégis, könnyen tekintik az embert naivnak, olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs az erkölcsi normák hanyatlásáról. Még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy titkon összejátszik azokkal, akiknek politikai érdeke az elhallgattatás. (Ismerős mondat...) Meg hogy ez csak érzékeny vagy hősi lelkek erénye. A pápa és Ali-Agca. Szóval hogy ez kivételes emberek kivételes tette volna. Legföljebb kis dolgokban lehet megbocsátani, ha komolyra fordul, még csak eszünkbe se juthat. Meg hova vezetne, ha furtonfurt megbocsátanánk.
Látszik, nem megbocsátani szinte mindig lehetséges, adja magát. A mulasztással való hibázás mintha egyre aktuálisabb volna. ,,Rest valék a jóra.'' A megbocsátás az emberi társadalomban, olvashatjuk, éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az oxigén a levegőben. Dönthetünk, vagy magunk is részesei leszünk a megtorlás őrült láncreakciójának, vagy erőt véve magunkon, elindulunk a megbocsátás útján.
Erőt venni magunkon: ez fontos mozzanat. Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. Ha azon sopánkodunk, mondja a könyv, hogy ,,milyen rossz idők járnak'', jusson eszünkbe, hogy az ,,idők'' mi vagyunk, sőt a ,,bűnös emberek'' is mi vagyunk. - Általában ez a másik szokott lenni, a szemét moszkovita bérence. A diktatúra a szív legrejtettebb zugaiba is beszivárog. Hol szivárgás van, ott szivárgás van. De már nincs diktatúra. Csak szivárgás.
ez az első fejezet címe. Beszél a megtorlás járványáról (a bosszú mint kábítószer), aztán arról, hogy megbocsátás nélkül az emberiség az örökös neheztelés szította stresszben él. Végső fokon mindenki mindenkire gyanakszik, és minden kockázat ellen próbálja bebiztosítani magát. A jó feltételezését végül is senkise gyakorolja másokkal szemben. Ezt akár kurziválhatnám is.
A következő passzus olyan, mintha a belga bíboros magyarszakértő volna (vagy mi vagyunk egyszerűen állatorvosi ló, állatorvosi lovasnemzet; nyereg alatt puhítjuk a kollektív neurózisunkat): Az ilyen társadalom egyre jobban lebénul. Megszokjuk azt, hogy mindig hátra nézünk, arra az igazságtalanságra, amit ellenünk elkövettek. Úgy vonszoljuk magunk után a múltunkat, mint az árnyékunkat. Alig marad időnk és kedvünk arra, hogy a jelen iránt érdeklődjünk vagy terveket szőjünk a jövőre. Képzeletünket az emlékezetünk terrorizálja és kiszárítja. A társadalom, mely csak a múltjára mered, az érelmeszesedés veszélyének teszi ki magát.
Mit is jelent megbocsátani? A fejezet nemekkel határolja körbe a megbocsátás egyediségét.
Nem elfelejtés. A népi bölcsesség tudja ezt, amikor így beszél: Ami történt, azt meg tudom bocsátani, de elfelejteni nem lehet. Amit elfelejt az ember, azt nem is tudja megbocsátani, mert nem marad mit megbocsátani.
Nem is letagadás. Egy betegség sem gyógyítható azzal, hogy a nevét kitöröljük a szótárból. - Bár aki az orwelli vízió mindennapjaiban élt, láthatta a new speak idevonatkozó nem eredménytelen erőfeszítéseit. A nyelvért mindig folyik küzdelem. - Sohasem lehet úgy megbocsátani, hogy az igazságtól elhatároljuk magunkat. Ha nagy hiba történt, nem mondhatjuk, hogy kis hiba történt, borítsunk fátylat rá.
Nem is pusztán akarati erőfeszítés. Hó-rukk, én megbocsátok neked; és már meg is történt. Túl vagyunk rajta. - Ez a túl-lenni igen jellemző a mostanunkra, a túl-lenni, az innen-lenni a lenni helyett, vagyis tulajdonképpen a megúszni. Ez a Kádár-rendszer nagy és veszélyes tanítása: meg lehet úszni, ki lehet bekkelni. És ha arra gondoltunk netalán, hogy szabad ember nem így beszél, ez megaláztatás és méltatlanság, akkor ezt a fölismerést elhessegettük, és minden felelősséget, nem egész ok nélkül, a diktatúrára hárítottunk. Ha pedig a túlélés a rendszerrel való barátságosabb viszonyulást hozott, akkor ennek néven nevezésének gondolatát hessegettük. Hessegetős ország voltunk, és azok is vagyunk.
A püspök úr ezt mondja: A rossz megsebzett minket, egész lényünknek szenvedést okozott, ezért a bocsánatba egész lényünket bele kell fektetnünk. A megbocsátás nem egyetlen pillanat műve. Hosszú folyamat, amely időt igényel. Van kezdeti szakasza, csúcspontja, és ,,karbantartásra'' szorul. A bocsánat nem termék, hanem gyümölcs. (Nem leszállítási határidő, hanem nyár, ősz.) Ebből az is következik, hogy a megbocsátás nem parancsszóra megy. Felhívást kaptunk rá, mely néha sürgető. De mindig marad benne valami spontaneitás, önkéntes ajándék. Meglepetés. Még az Isten is rácsodálkozik, ha megvalósul, és Vele összes angyalai.
Nem jelenti azt sem, hogy minden úgy folytatódik, mint azelőtt, mint a bűn előtt, hogy eltörli azt, ami történt. Vannak, akik ezért nem akarnak megbocsátani. A rossz tett a történelemben eltörölhetetlen nyomot hagy. Az elhagyott paradicsom kapujában egy kerub áll, és mutatja, hogy a tojásrántottából a tojást héjába visszatenni nem lehet. Van, aki ezért nem tud megbocsátani, soha nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. A bocsánat nem a múltbeli állapot helyreállítása.
A jogaimról való lemondást sem jelent. Nem élvén jogállamban, hosszasan nem ott élvén, jogtiszteletünk mondhatni csenevész. Nem vagyunk rá érzékenyek. Pedig az nem tesz jót a közösségnek, ha törvényeit megszegik, s aztán ez a megszegés ott lóg a levegőben. Minden további nélkül megbocsátok neked: ez nem a megbocsátás felsőfoka, igenis vannak ,,továbbiak''. Az elkövetett igazságtalanságot a lehetőségekhez mérten helyre kell hozni. A szeretet nem helyettesíti a jogot, nem semlegesíti, hanem tökéletességre viszi. A bocsánat más síkon van, mint az igazságosság döntései: a felebaráti szeretet és jóság szabad cselekedete, ami túlmegy a szoros kötelezettségen.
Nem is mentegetés. Ezt ismerem közelről. Kevésbé gyávaságból fakad, inkább jóindulatból, de azért az alján mégiscsak öncsalás van. (És hát evvel is úgy van, ha ,,nem tehet róla'', akkor nincs is mit megbocsátani.) - Amit meg lehet érteni, azt meg kell érteni, de a mentegetéssel, miközben segíteni akarunk, megfosztjuk a vétkest emberi méltóságától, mert olyannak tekintjük, mint aki képtelen rosszat tenni. Merő jóindulatból tagadjuk az ember legnagyobb értékeit: a szabadságát és felelősségét.
És nem is fölülről lefelé kéne megbocsátani, ez méltatlan. Mi, az erény mintaképe. Persze a farizeizmus nagy kísértés, ravasz konstrukció (a farizeus betartja a törvényeket, a haza jó fia, példakép, rendes ember...). A megbocsátás maradjon az alázat cselekedete, nemcsak a vétkes, hanem a megbocsátó részéről is, olvasom. (Milyen sokszor hallottam már az alázat szót a legjegesebb gőggel kimondani!)
Danneels fölfogása szerint a megbocsátás az emberi erőfeszítés és az isteni kegyelem csodálatos együttese. Az ember dolgozzék magán, de hagyja is, hogy dolgozzék rajta az Isten. Ez a fejezet az ember részét tekinti át.
Ilyen alcímeket találunk: Kerüljük el a megtorlás bumerángját (,,A bosszúálló jobb, ha azzal kezdi, hogy rögtön két sírt ás.'' A bosszú rögzíti a múltat.), Merj szembenézni önmagad sötétségeivel (Bármilyen furcsán hangzik, amikor minket ér igazságtalanság, néha rólunk hull le a lepel, mintha letennénk az álarcot.), Ne maradj egyedül sebeddel! (A bajban, a kínlódásban bizonyos mértékig mindig egyedül vagyunk. Szenvedésünk célja lehet az is, hogy rádöbbentsen arra, mennyire szükségünk van egymásra.), Hol történt a sértés, és mennyire volt súlyos? (Vajon hagyom-e, hogy a fertőzés feldagadjon és továbbterjedjen? A bűnös nem azonos a bűnnel, a vétség mindig bonyolult.), Próbálj megbocsátani magadnak! (Próbálj. Az első lépés mindig a megértés.).
Interruptus jő (lóháton), amint ígértem, kicsit úgy, mintha egy krimit épp akkor csuknánk be az olvasó orra előtt, amikor -
Az utolsó fejezet azt állítja, hogy
A könyv a Bencés Lelki Füzetek sorozatában jelent meg, felelős kiadó: Dr. Várszegi Asztrik, a fordítás készült a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostorában. Itt álljunk meg, sőt torpanjunk ismét. Hogy konkrétan ki fordította, vagy kik, nincs megadva. Mert nem fontos, nem számít. Az számít, hogy készen van, hogy elkészült. De ez a tartózkodó, nem huszadik századias közlés nem azt jelenti, hogy e mögött ne lett volna személyes erőfeszítés, teljesítmény, elkötelezettség, munka. A nővérek korán keltek, későn feküdtek, közben imádkoztak, illetve mindig imádkoztak, és közben dolgoztak. Nem spórolták ki magukat az időből. Amikor készen lettek, akkor visszaléphettek a személytelenségbe. Ameddig nem voltak készen, ok csinálták, amikor készen lettek, akkor meg lett csinálva.
Mintha a társadalom fordítva akarna ez idő szerint eljárni, saját magunk nélkül akarjuk elintézni a bocsánatkérést, kérődjék bocsánat, legyen bocsánat, legyen béke, békesség. Saját magunk nélkül nem elmesélhető, vagyis nem megérthető saját magunk élete. Bocsi, bocsesz, bocsika, így csak idáig jutunk el.
A könyv beszerezhető a Ferenciek terén (tel.: 266 7009), vagy közvetlenül Pannonhalmáról (06 96 570 100/233).
46. évfolyam, 52. szám
