A felnõttek katekézisérõl

Elõadás az Országos Kateketikai Fórumon,
1997. október, Csillebérc

Dr. Tomka Ferenc

A kérdésrõl hitoktatói továbbképzéseken, konferenciákon többször szó volt. Mégis újból kell beszélnünk róla, mert egész hitoktatásunk eredményességének feltétele ebben rejlik...

I. A felnõttkatekézis fontossságáról – és a jelen tényeirõl

1) Az egyház újabb útmutatásai szerint:

2) A világegyházban:

sokfelé nagy súlyt fektetnek erre, és nagy eredményeket érnek el e téren: Mérhetõ gyümölcs, hogy a világegyházban olyan eredményes volt a világiak–felnõttek képzése, hogy (már évek óta) egy pap lelkipásztorra 3 fõállású világi lelkipásztori munkatárs jut – sõt pl. Afrikában 8. (És sokan vannak köztük, akik nem nagyképzettségû emberek – pl. Afrikában vagy Dél-Amerikában –, de úgy elkötelezõdnek a kereszténységben, hogy hitoktatásra, közösségek vezetésére alkalmassá válnak).

3) Magyarországon:

A kommunizmusban alig lehetett foglalkozni felnõttekkel. Legfeljebb vagy elsõsorban a földalatti munkában, kiscsoportokban. S így sokan elfelejtették a feladat fontosságát
1987-ben a Püspöki Kar felállított egy bizottságot a felnõttképzés elõmozdítására. Nyomatékkal javasolták, hogy minden plébánián hozzanak létre felnõtt katekézist. Egyes egyházmegyékben, plébániákon el is indult ez. Tulakdonképpen a korábbiakhoz képest hatalmas lépések történtek, de a feladathoz képest a gyümölcs még mindig nagyon kevés.
A pozitív kezdeményezések mellett vagy ellenére a felnõttekkel való foglalkozások országos mutatói nagyon rosszak. (Vö. a témához: Tomka F.: A katolikus felnõttképzés Magyarországon, Teológia 1988/3, 162–169)

Mirõl tanúskodnak a hazai adatok-tények?

a) A magyar lelkipásztorkodás idõbeosztása a kisgyermekek és öregek felé fordul. Az ifjúság, az alkotó felnõttkor, a fiatal házasok eltûnnek.
(Itt az elõadásban egy szemléltetõ ábra következett. Ha a hívek életkorát és a rájuk fordított lelkipásztori aktivitást koordináta-rendszeren ábrázoljuk, nagyjából egy fordított harang-görbét kapunk. A szerk.)
Ez a kép lényegileg a hitoktatást is jellemzi – azzal a különbséggel, hogy az a gyermekek közül is elsõsorban az alsósokkal foglalkozik.

b) Hazai lelkipásztorkodásunk (és benne a hitoktatás!) eredménytelenségét is jelzik a felmérések, a számok:
Egy 15 év elõtti felmérés áll rendelkezésünkre (most készül az új, mely csak még jobban mutatja ugyanezt). Eszerint:
A katolikusnak keresztelt gyermekek 43 %-a lesz elsõáldozó, 29%-a bérmálkozó, kb. 15-18 %-a jár rendszeresen hittanra és szentmisére alsó tagozatos korában, 9-12 %-a felsõ tagozatos korában – s 1,3 %-a jár ifjúsági hittanra. A felnõtt hittanra járókról nincs országos adatunk. Bizonyos, hogy lényegesen kisebb az arányuk, mint az ifjúsági hittanosoké...
(Nb. A helyzet változásáról annyit tudunk pl.: hogy míg 1984–ben a katolikusnak keresztelt szülõk 70 %-a megkerszteltette gyermekét, addig ma Budapesten legfeljebb 50%-a... Hasonló visszaesés kimutatása várható más területeken is.)
A fenti számok jelzik szentségi felkészítéseink és általában hitoktatásunk súlyos kérdéseit is...

II. Mik az elméleti feltételei annak, hogy a gyermekkatekézis hatékony legyen?

A válasz elõadásunk fõ tézise:

A gyermekkatekézis akkor hatékony, ha

  1. a gyermek mellett hivõ család, vagy legalább egy hívõ szülõ áll
  2. a gyermek láthat maga körül – túl a szülõn –
    • a) nála nagyobb korosztálybeli hivõket
    • b) és hivõ közösséget.

A) Mit mond errõl a lélektan, a szociológia?

ad 1. Ami a szülõket illeti: Számos felmérés igazolja: serdülõkor elõtt hitoktatott gyermekek hite a serdülõkorban 95 %-ban összeomlik, ha legalább egy szülõ hitének példája és gyakorlata nem áll mellette a serdülõkor viharaiban
Ez félelmetes megállapítás. Az országos és nemzetközi tapasztalatok mellett saját tapasztalatom is ugyanez 9 év intenzív plébániai hitoktatását figyelve. 10 éves korában lehetett a legragyogóbb elsõáldozó, serdülõ korra (ha nem állt mellette szülõ, a nagymama sem tudta pótolni!) – 99 %-ban a gyermek elmaradt. (Vö. Grom B.: A hit tanulásának helye a család. Mérleg 85/4,353–375)

ad 2. A hivõ közösség szerepével kapcsolatban a tudományos kutatás azt mondja:
bármilyen meggyõzõdés kialakulására – így a vallásos meggyõzõdés kialakulására, megmaradására is – döntõ hatással van, hogy a gyermek mit lát 1.) a nálánál eggyel nagyobb korosztály, 2.) illetve a felnõttek életében.
Az alsós hittan tehát nem hatékony, ha nincs rendes felsõs hittan; s a felsõs hittan sem hatékony, ha nincsenek hivõ serdülõk (lehetõleg serdülõ hittan); s a serdülõk hittanja is kevésbé hatékony, ha nincsenek nagyobbak a templomban... (Némi kivétel itt a sorba állításban: hogy az ifjúság, a serdülõ már képes maga elindulni a hit, a közösségalkotás útján egy jó ifjúsági hittanon; – bár rájuk is rendkívülien erõsítõ hatása van, ha vannak élõ felnõttek a plébánián, netán van felnõtt hittan.)
Összefoglalva tehát:

A gyermek hitének fejlõdése akkor biztosított ideálisan, ha két "burok" veszi õt körül:

  1. a hivõ családi légkör vagy legalább egyik szülõ példája, és
  2. a hivõ nagyobbak, illetve felnõttek közössége.

S hiábavaló a gyermekhitoktatás, ha nem teremti meg azokat az életkörülményeket, amelyekben a gyermek hite néhány év multával is életképes marad.

B) Mit mond errõl az Egyház?

"A hitoktatás elsõ helye a plébániai közösség"– írja a Catechesi Tradendae (67).
"A katekézisnek – mondja az Általános Kateketikai Direktorium – támaszkodnia kell a keresztény közösség tanúságtételére. Hiszen a katekézis sokkal hatékonyabban tud beszélni olyan dolgokról amelyek jelenlevõ valóságok a közösség mindennapi életében.
A katekéta feladata tehát nemcsak annyi, hogy közvetlenül végezze a katekézist, hanem segítséget kell nyújtania az egész egyházi közösség lelkesedéséhez, amellyel az igazi keresztény tanúságtételt meg tudják valósítani..." (ÁKD 35)

A Cat.Tr. írja másutt: "A keresztény közösség (illetve a hitoktató) képtelen a (gyermek) katekézis huzamos végzésére, ha nem veszi körül a felnõttek cselekvésének (példájának) kedvezõ környezete..."
"A katekézisnek tehát ahhoz, hogy hatékony lehessen, huzamosnak kell lennie. Hiábavalóvá válnék, ha a felnõttkor küszöbére érkezõ embert magára hagyná..." (Cat.Tr. 43 vö. 24,56–57; ÁKD 35,129)
"A terméketlenség veszedelme fenyegeti a katekézist, ha a katekument nem fogadja be egy olyan közösség, amely a hitbõl él." (Cat.Tr. 24)

II. János Pál ismételten állítja: "Az evangélium hirdetése nem lehet következetes és hatásos, ha nem kapcsolódik hozzá erõteljes közösségi lelkiség" (közösségben megélt kereszténység). (Osservatore Romano, 1995. II. 16)

III. Mit kell tehát tennünk?

    Az imént azt mondtuk: A gyermekkatekézis akkor hatékony,
  1. ha a gyermek mellett hivõ család vagy legalább egy hivõ szülõ áll;
  2. ha a gyermek láthat maga körül – túl a szülõn –

Ezt igazolták a számok, kutatások, s ugyanezt mondják az egyházi útmutatások, amelyek ugyancsak a tények figyelembevételére alapulnak.

    A hitoktatás elsõdleges feladata tehát
  1. hogy elkezdjen foglalkozni a felnõttekkel, s a hitoktató esetében ez elsõsorban a szülõkkel való foglalkozást jelenthet,
  2. majd hogy közremûködjön abban, hogy az egyházközség (vagy legalább a szülõk egy része) közösségibbé–közösséggé váljék.

ad 1. Hogyan foglalkozzunk a szülõkkel?
Hogyan biztosíthatunk a felnõttek – szülõk – számára lehetõséget, hogy maguk is megismerkedjenek a hittel, s lehetõleg elmélyüljenek abban?

Elsõ pillanatban eszünkbe jut, hogy ez lehetetlen, ez nekem nem megy stb. De ha átgondolom, hogy enélkül minden munkám hiábavaló, akkor el kell utasítanom az ellenvetéseket...
S ha látom, hogy azért sokfelé a világban, s hazánkban is, hozzám hasonló hitoktatók elkezdtek foglalkozni a szülõkkel, s nem egy helyen még közösséget is tudtak létrehozni belõlük, akkor bizonyára megerõsödik bennem a remény.
Hogyan kezdjük tehát a szülõkkel való foglalkozást?

Egy példát mondanék, amely egyre több helyen mûködik:
a. Az elsõáldozók szüleit rendszeres szülõi megbeszélésre hívják. S az ezen való részvétel több helyen feltétele az elõáldozásnak. A cél, hogy maguk a szülõk megismerjék vagy újra átéljék a hitet: kialakuljon vagy megújuljon imaéletük, szentségi életük, templombajárásuk stb.
Több hazai plébánia példája igazolja, hogy (bár elõször magunk is alig akartuk elhinni, hogy ez lehetséges, hisz minden szülõnek "dolga van, nem ér rá" stb.), ha az elsõáldozás feltételévé tettük ezt, nagy többségük vállalta a rendszeres találkozást; – jelentõs részük néhány óra elmúltával megszerette azokat; – s egy (nem is jelentéktelen) részük valóban hivõvé-gyakorlóvá lett általuk... többen a plébániai közösség komoly munkatársává, építõjévé.

Idõhiány miatt sok hitoktató csak úgy tudja megoldani a szülõkkel való foglalkozást, ha minden második órát a gyermekeknek tart, s minden másodikat a szülõknek. Tanmenetileg ez probléma... De meg kell tanulnunk, hogy a gyermekek hitbeli megmaradása, a felnõttek képzése fontosabb, még a tanmenetnél is... (Épp most hallottam: valahol a hitoktató talált két másik mélyebben hívõ szülõt, akik vállalták, hogy a hittan alatt beszélgessenek a szülõkkel a hit alapvetõ kérdéseirõl, Istenrõl, imádságról stb.)
Természetesen ideális, ha sikerül nemcsak az elsõáldozók szüleivel foglalkozni, hanem a különbözõ egyéb korosztályok szüleivel is. De az elsõáldozók szüleivel foglalkozás bizonyára a legtermészetesebb elindulási pont.

Hogyan tudjuk érdekessé tenni a felnõttek számára a hittant?
Ez sokak kérdése. Vázlatosan néhány szempontot errõl:

a) A hittan akkor érdekli a felnõttet (is), ha az életérõl szól, s nem távoli elméletekrõl.
A hitoktatónak az evangéliumi életre kell meghívnia a szülõket, (egy olyan életre, amely a gyermeke számára is és saját számára is fényt és örömet és igazságot jelent). S így érdekes lesz a hittan. (Egyébként ezt mondja a Cat.Tr. is: hogy "a bibliaköröknek – s ez minden felnõtt hittanra érvényes – túl kell lépniük a puszta szövegmagyarázaton, hogy tagjaik élni tudjanak Isten szavából". 47.pont.)
Mit jelent ez: hogy élni, életre meghívni? Pl. elsõ hittanórán egy nagyon konkrét feladatot szoktunk adni a szülõknek: Próbálja meg szeretni azt, örömet okozni a következõ találkozásig annak, aki a legnehezebben elviselhetõ számára. – A következõ órán a szülõk, felnõttek tele vannak izgalmasabbnál izgalmasabb történetekkel, mikor saját élményeiket elmesélik...
Természetesen ez akkor mûködik, ha maga a hitoktató is éli ezeket a feladatokat, s maga is tele van élményekkel... "A katekéta saját hitének gyümölcseit közli másokkal" írja az Ált.Kat.Dir. (76)
Igen, akkor mûködik ez, ha a hitoktató az felnõtt–órákon élményei alapján beszél: hogy neki mit jelent (mit jelentett a múlt héten!) az Istennel való kapcsolat, az imádság, a szentmise, a felebarát szeretete, a gyónás, a szenvedés elfogadása stb.
Fontos, hogy legyen egy jó hittankönyvünk a felnõttek számára, ahol mindez teológiai alapossággal ki is van fejtve, s a hittanon is szólnunk kell a teológiai alapokról. De ami érdekessé fogja tenni a hittant: ha kiderül, hogy az én életemrõl, az õ életérõl van szó...

b) Az érdekesség feltétele – a mondottakból is következik –, hogy már magaa hittan is közösségi légkörû legyen. Ennek eszköze, ha beszélgetéssé alakul.
Az óra elsõ részében a hitoktató elmondhatja a megfelelõ témát, de utána legyen mód csoportos beszélgetésre: arról, hogyan élték meg az elõzõ órán kapott életfeladatot – a fentiek szellemében.
Ezáltal pedig nemcsak érdekes lesz az óra, hanem máris elkezd születni a közösség – a kapcsolat köztük, amely közösséget teremt.
S itt eljutottunk következõ kérdésünkhöz:

ad 2. Mit tehetünk, hogy a plébánián közösség alakuljon?

Láttuk, hogy ideális az, ha a különbözõ korosztályok közösségei veszik körül a gyermekeket. De kezdetnek elég, ha sikerül legalább a szülõkbõl valamiféle közösséget kialakítani. Hogyan történhet ez?

1.Legerõsebb közösségteremtõ az, amit imént mondtunk. Ha a szülõk hittanán tudunk beszélni saját életünkrõl, lelki élményeinkrõl; – s még inkább, ha ezek a beszélgetések aztán a hétköznapi kapcsolatokat is áthatják. Tudok példákat, ahol a hitoktató felhívta egyik mási szülõt, vagy a boltban találkozva kérdezte meg: hogyan sikerül élned a megbeszélteket? – s elmondta, hogy õ maga hogyan próbálja azt élni stb.

2.A közösségteremtés másik legtermészetesebb eszköze a közös tevékenység – közös feladatok. Gondoljuk meg: az iskolában a szülõi munkaközösség olyan esetekben mûködik, s teremt kapcsolatokat a szülõk között, ha egy-egy közös ünnepet, kirándulást stb. szerveznek a gyermekeknek... A közösen vállalt feladatok erõs közösségteremtõk. Keressük tehát, milyen lehetõségeink vannak: közös kirándulás, táborozás, gyermekünnepek, késõbb gyermekliturgiák, gyermekénekkar közös megszervezése, vagy egész különös kegyelem és lelki élmény egy öregotthon egy kórház betegeinek közös meglátogatása stb. stb.

Káposztásmegyeren évek óta tapasztaljuk, hogy sokan, akik elõzõ évben még kezdõk voltak, következõ évben már meghívhatók komolyabb feladatra is pl. hogy segítsenek, mûködjenek közre egy újabb felnõtt hittancsoportban: vegyenek részt azon, s legyenek segítségek a beszélgetések vezetésében...

A felnõttek sokszor azért kerülnek távol az egyháztól, mert nem érzik, hogy szükség volna rájuk. S ha feladatot kapnak, hamarabban felfedezik, hogy valóban szükségesek, s hasznosak tudnak lenni, Isten számára is...
Álljon itt még egy gondolat: Sokfelé tapasztalják (ahol élõ közösség van), s nálunk is: sok felnõtt megtér, akik 12–13 éves korban hagyták el az egyházat. De ha a szektákat nézzük, ott is sokan vannak olyanok, akik 12–14 éves korukban hagyták abba a vallásgyakorlatot...
Sok elsõáldozó gyermekünk szülõje lehet hogy vallástalan marad, mások a szektákban találnak otthonra – akik keresnek valamit. Ha volna nálunk legalább egy kis, élõ szülõ-közösség, hazataláhatnának – nálunk...

Befejezésül

Bizonyára mindennek háttere: saját magunk evangéliumi élete. Ha a mi életünk napról napra megújul az imádságban, a felebarát szeretetében; ha napról napra megtapasztaljuk Isten erejét, amely legnagyobb gyöngeségünkben is mûködik, akkor ez örömmel, erõvel tölt el minket (gyengeségünkben is). S ez az öröm, amelyre meghívhatjuk a szülõket, ami vonzani fogja õket. S aztán, ha velünk együtt elkezdik élni az evangéliumi életet, õk maguk is megtapasztalják, hogy a keresztény élet szép és örömteli – s érdemes ráépíteniük a maguk és gyermekeik életét.

Az elõadás szövegét hálózati publikálásra elõkészítette: Nobilis Márió

Utolsó frissítés: 1998. szeptember 9.

Vissza a lap elejére

Vissza a lelkipásztori–teológiai fõoldalra

Vissza a LelkiLapra