AZ EGYHÁZ BÛNEIRÕL

(Keresztes háborúk, inkvizíció stb.)

(Olvasmány Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel c. hittankönyvébõl.
Szent István Társulat, Bp., megjelenés alatt)

II. János Pál – Jézus születésének 2000 éves jubileuma alkalmával – ünnepélyesen bocsánatot kért az egyház történelmi bûneiért Istentõl, és mindazoktól, akik e mulasztások vagy vétkek emlékét hordozzák. Egyúttal kifejezte, hogy a katolikus egyház is megbocsátja mindazokat a vétkeket, amelyeket mások õellene követtek el.

Ez a pápa egyébként mintegy 25 alkalommal kért bocsánatot attól a vallástól, egyháztól, nemzetiségitõl, csoporttól amelyet éppen meglátogatott, s amely ellen az egyház tagjai valaha vétettek (protestánsoktól, ortodoxoktól, zsidóktól, tudósoktól, amerikai bennszülöttektõl stb.). Ilyenkor sosem tett szemrehányást azért, amiben éppen azok a csoportok vétettek a katolikus egyház ellen, amelyektõl õ bocsánatot kért...

Néhányan túlzásnak tartják a pápa bocsánatkérését. Mások igazolva látják az Egyház-ellenes vádakat: "Lám, végre a pápa is beismeri!" Mit gondoljunk minderrõl?

A Szentírás arra hívja a keresztényt, hogy ha embertársának valami panasza van ellene, béküljön ki vele! (Mt 5,24) Érvényes ez akkor is, ha mások jobban megbántottak minket, mint mi õket! Mi tegyük meg a magunk lehetséges lépését a béke kedvéért, ("gyõzd le jóval a rosszat" Róm 12,21), s bízzuk Istenre, hogy bocsánatkérésünk mikor kelti fel a másik félben az igazság lelkületét, amelynek következtében majd õ is bocsánatot kér azért, amit õ vétett, s így egy új kapcsolat születhetik köztünk. – A pápa ezen az evangéliumi úton jár.

A következõkben az egyház bûneiként leggyakrabban emlegetett eseményeket idézzük fel, s megkísérelünk ezekrõl egy reális látásmódot kialakítani.

A/ Tény – hogy az egyház történelmében voltak súlyos bûnök

• A katolikusnak kell tudnia, hogy az egyház történelmében voltak súlyos torzulások. S kell tudnia, hogy bár az egyház Krisztus teste, isteni igazságok hordozója, tagjai és vezetõi gyakran hûtlenek voltak Jézushoz és az õ igazságaihoz. – De ennek arra kell figyelmeztetnie õt, hogy neki magának is nap mint nap újra át kell adnia életét Krisztusnak. Hiszen mindannyiunkban él a "régi ember", az önzés, az ösztönök csábítása. És amint a történelemben történt, ma is megtörténik, hogy sok keresztény – olykor a maga kis hétköznapi életében, máskor ennél feltûnõbb esetekben – Jézusnak és az Õ Evangéliumának botrányává válik.
• Az egyház és a keresztény fájdalommal megvallja, hogy saját emberi közösségében voltak és vannak vétkek. De örömmel hiszi, és tapasztalja is, hogy az egyház történelme folyamán minden botlás után, minden korszakban képes volt kilépni a nyomorúságból, s megújulni az evangélium alapján; s így újra és újra képes volt az evangéliumi tisztaságnak és a legemberibb értékeknek hírnökévé válni az emberiség számára. Az egyház mai elkötelezett tagjai is tudnak saját hibáikról, s tudnak egyházuk hibáiról, de a folyton megújulni képes jézusi életet akarják élni., s erre szeretnék meghívni embertársaikat.

S azt is tudhatjuk, hogy minden emberi közösség hordozott és hordoz vétkeket. S a legtöbb emberi társaság, nemzet vagy ideológia néhány évtized vagy emberöltõ alatt elkövetett annyi bûnt, mint amennyit a 2000 éves egyház szemére szoktak hányni. Gondoljunk pl. a kommunizmusra vagy a liberális kapitalizmusra!

1. Az egyház bûneinek eltúlozása

A kommunizmus évtizedeiben vagy napjainkban is minden iskolás tanul az egyház történelmi bûneirõl. Olvashatunk e témáról könyveket, láthatunk filmeket stb. Az egyház hibáinak bemutatása azonban gyakran a súlyos hazugságig menõen egyoldalú.

Egyoldalú abban az esetben, ha úgy beszélnek a mulasztásokról, vétkekrõl, hogy amellett nem szólnak a sokkal jelentõsebb pozitívumokról! – Ha az egyház történelmében jelen is volt az emberben élõ bûn, jelen volt a megváltás felemelõ ereje is, amely által mindig képes volt a megújulásra. S az egyház minden korszakában éltek hõsök, szentek, tömegeket magukban foglaló szent mozgalmak, akik egyrészt Krisztus hiteles tanúi voltak, másrészt a legnagyszerûbb emberi értékek hordozói és történelmi korszakok megtisztulásának elindítói.

Egyesek pl. újra és újra felróják, hogy a kommunista idõkben voltak egyházi vezetõk, akik együttmûködtek az államhatalommal. De egyidejûleg nem szólnak arról, mennyivel többen vállalták a súlyos börtönt, a deportálást vagy akár a halált, mert nem voltak hajlandók együttmûködni az elnyomó rendszerrel.

Hazánkban arról is többször hallhattunk, hogy az orosz ortodox egyház egyes vezetõi hogyan mûködtek együtt a szovjet hatalommal. Arról viszont a társadalom keveset hallott, hogy a mai hivatalos orosz becslések szerint 1917 és 41 között 200.000 ortodox papot, szerzetest és több ezer katolikus papot öltek meg a Szovjetunióban.

Mindezzel kapcsolatban jó felidéznünk, hogy a legújabb kutatások szerint a XX. században mintegy hárommillió embert öltek meg azért, mert keresztény (a kommunizmus, a fasizmus, a latin-amerikai, afrikai vagy iszlám fundamentalista diktatórikus rezsimek alatt). Közülük 12.692 személyt sorolhatunk az "új vértanúk" közé, akik – mint Romero érsek, Kolbe atya, a magyarországi Apor Vilmos és Romzsa Tódor püspökök vagy Salkaházi Sára (vö. 19.l./I; 43.l./I.), egy odaadott élet megkoronázásaként, teljes tudatossággal haltak meg hitükért, illetve embertársaik védelmében. (A. Riccardi olasz történész professzor írt könyvet, történeti kutatások alapján, e keresztény holokausztról: "A vértanúság százada" címmel.)

2. A katolikus egyház vétkeinek eltúlozása érthetõ okokra vezethetõ vissza:

Feltûnhet, hogy ha a keresztény egyházakat vagy értékeket együttesen támadják, a támadások elsõrendû célpontja mindig a katolikus egyház. Mi lehet ennek oka? 1. Érezhetõk ebben a marxista ideológia nyomai is, amely szerint a katolikus egyház mindig "rosszabb", mint a reformáció egyházai. Hiszen e logika szerint mindig az az értékesebb, a haladóbb csoport, amely egy korábbi ellen fellázad. Ezért itt a reformáció egyházai mindig pozitívabb megítélésben részesültek, mint a katolikus egyház. 2. A liberális rendszerek is a katolikus egyházban látják elsõdleges ellenfelüket, hiszen egyik egyház sem olyan következetes bizonyos emberi értékek (mint az élet védelme, a házasság felbonthatatlansága, a házastársi hûség, a szexuális élet tisztasága stb.) védelmében.

Ha valaki Téged, kedves Olvasó, támadni akar, csak hibáidról fog beszélni, és el fogja túlozni azokat. Bizonyára találkoztál már ilyen helyzettel. – Ha egy-egy embercsoport a különbözõ korszakokban súlyosan szembekerült az Egyházzal, hasonlóan cselekedett. – Így cselekedett nem egy reformátor, a felvilágosodás, késõbb a kommunizmus, s így cselekszik a legtöbb egyház ellen fordult szekta. S ez önmagában érthetõ.

Mások hibáinak emlegetése közismert eszköz arra, hogy egy csoport, egy párt, egy vallás, egy nemzet elterelje saját tagjainak és az iránta érdeklõdõknek a figyelmet önnön hiányosságairól. Ezt a törvényszerûséget is gyakran felfedezhetjük az egyház vétkeinek emlegetése és eltúlzásai mögött.

A kommunizmus – ma már tudjuk – világszerte kb. 100 millió embernek okozta tudatosan a halálát, ebbõl 20 milliót a volt Szovjetunióban öltek meg. Érthetõ, ha a kommunista rezsimeknek is kedvelt témája volt, hogy az inkvizíció (becslések szerint) tízezreket kivégeztetett; miközben saját 100 millió meggyilkoltjáról hallgatott. (Vö. A kommunizmus fekete könyve c. kötetet!)

Napjainkban is újra és újra átéljük, hogy államok vezetõi nagyon sokat tehetnének népek és népcsoportok kiirtásának megakadályozásáért, ám politikai érdekbõl mégsem tesznek semmit. Az inkvizíciót viszont emlegetik.

A mi napig hatása van a reformáció katolikus-ellenes irodalmának. A reformáció olyan korban keletkezett, amikor az egyházban s annak vezetõi körében nagyon sok tényleges torzulás volt. (Vö. 35. lecke!) De a reformátori irodalom az egyházra vonatkozó hátrányos adatokat még tovább nagyította, s e torzított adatokat széles körben terjesztette. – A reformáció korában az emberiség – a maihoz viszonyítva – kevéssé foglalkozott a történelemmel; így a vádak, adatok tisztázása számos esetben nem történt meg. Sok reformátori állítást megcáfoltak ugyan (pl. mely szerint nõ-pápa is lett volna; vagy mely szerint Péter nem is járt Rómában, s így természetesen nem is lehet ott eltemetve), de mások megcáfolatlanok maradtak. S adataikat nemcsak a felvilágosodás egyház-ellenes irodalma vette át, hanem a kommunizmus íróin át a mai napig sokan (pl. az inkvizícióra vonatkozó felnagyított adatokat, vagy a jezsuiták negatív beállítását).

A vallásszociológiai kutatások kimutatják, hogy a katolikus egyház – a mai napig – jóval kevesebb gondot fordít az ellene felhozott vádak tisztázására, mint amilyen tudatossággal törekednek a vele szembefordulók e negatívumok gyakran sarkított bemutatására. – Míg egyes protestáns teológusok már évtizedek óta azt mondják: hogy ha az katolikus egyház a reformáció korában olyan lett volna, mint ma, akkor nem lett volna reformáció, más protestáns könyvek ma is úgy mutatják be a katolikus egyházat, mintha annak lényegi vonásai a reformáció korabeli egyháznak egyes – valóban torzult! – vonásai volnának. – Ha egy katolikus egy jól képzett reformátussal találkozik, rövidesen felfedezi, hogy az sok érvet tanult a katolicizmus ellen, míg egy katolikus a maga hittankönyveibõl inkább azokat az adatokat tanulja napjainkban a protestantizmusról, amelyek a köztünk levõ párbeszédet szolgálják. (Ez persze nem csökkenti a párbeszéd fontosságát, inkább növeli azt: mert sok protestáns testvérünk éppen az ökumenikus párbeszéd során fedezheti fel, hogy a katolicizmus más képet mutat, mint amelyet õ megismert.)

B/ A leggyakrabban idézett történelmi bûnökrõl

Megkíséreljük felidézni az egyház leggyakrabban idézett bûneit, s néhány szót szólni azokról:

1.A középkori egyházi vezetõk méltatlansága

A katolikus embert különösen fájdalmasan érinti, ha a középkor egyházának méltatlan pápáiról, püspökeirõl, papjairól hall. S ez tagadhatatlan tény.

Általános szabályszerûség, hogy a hatalomba jutó embereknek, csoportoknak nehéz tisztának maradniuk. (Mindennapos hír a médiában, hogy hazai vagy külföldi politikai-, gazdasági-, párt- stb. vezetõk súlyos korrupciókba keverednek.) Természetesen egy egyházi vezetõtõl különösen elvárható volna, hogy hatalmi helyzetében is Krisztus tisztaságában éljen. S ez számos esetben csodálatosan meg is valósult – amirõl a tendenciózus történelemkönyvek kevésbé írnak. Máskor egyházi embereket is legyõzött a hatalom kísértése.

Legalábbis érthetõbbé teszi számunkra, hogyan torzulhatott el olyannyira az egyházi vezetés a középkorban, ha végiggondoljuk ennek történelmi hátterét: – Az egyház a maga hiteles megvalósulásában egy csodálatos új értékrend hirdetõje, a szegények, a rászorulók védõje (betegek gondozója, kórházak alapítója stb.), valamint a tudomány, a kultúra hordozója (iskolák, egyetemek létrehozója, fenntartója, a tudományok mûvelõje) volt. A kereszténység elsõ századaitól kezdve sok gazdag ember tért meg, akik látva az egyház értékeit, reá hagyták vagyonukat, földjeiket avégett, hogy az egyházi vezetõk az emberiség javára használják azokat. Az uralkodók is hatalmas adományokkal gazdagították a kolostorokat, a püspökségeket, az imént jelzett céllal. A püspökök továbbá belekerültek az országok legfõbb vezetõ testületeibe. – Amikor az egyház vagyona, befolyása ily módon rendkívülien megnõtt, az uralkodóknak (és uralkodó csoportoknak) egyre inkább érdekükké vált, hogy olyan emberek kerüljenek püspöki székbe, akik "az õ embereik". Leginkább így kezdõdött a romlás. Az uralkodók korról korra kezükbe ragadták a püspökké kinevezés jogát, s gyakran teljesen alkalmatlan embereket tettek püspökké. (Pl. Mátyás király feleségének 9 éves unokaöccsét, Estei Hippolitot esztergomi érsekké tette.) Sõt, különösen a IX-X. századtól kezdve gyakran azt is a politikai-hatalmi érdekek határozták meg, hogy ki legyen a pápa. Ez a szomorú magyarázata annak, hogy sok (egyes századokban nagyon sok) valóban méltatlan püspök és pápa volt.

Hasonlóan sajnos a papság soraiba is sok olyan személy került – a papság rangja és anyagi helyzete következtében –, akiket nyilvánvalóan inkább az emberi szempontok vonzottak oda, mint az evangélium. Mindezek magyarázzák a reformátorok hierarchia- és pápaellenességét is.

A Szentlélek csodája, hogy ilyen körülmények között az evangélium mégsem veszítette erejét, hogy korról korra támadtak ragyogóan tiszta életû keresztények (szentek) és szent mozgalmak, amelyek megújították az egyházat, s hogy az egyház így mégis az evangélium hordozója tudott maradni.

2. A keresztesháborúk

Minden ország ünnepli és jogosnak tartja, hogy népe védi önmagát. Mi is joggal ünnepeljük pl. az 56-os októberi forradalmat.

A keresztesháborúk korában Európa és a hozzá szorosan kapcsolódó "keresztény világ" bizonyos értelemben egyetlen egységként élte meg önmagát. S így élte meg a mohamedán támadást, illetve a keresztények legszentebb helyeinek – a Szentföldnek – elfoglalását. A mohamedanizmus egyébként Európa meghódítását, a kereszténység elpusztítását tûzte célul. Nem volt-e természetes, ha az európai népek és uralkodók együttes önvédelemre fogtak össze, s célul tûzték, hogy visszafoglalják Jézus életének szent helyeit? Így kérték fel a keresztes hadak vezetésére egyszer a mi Szent Lászlónkat, majd így ment keresztes háborúba II. András királyunk is. Késõbb keresztes sereget toborzott Kapisztrán szent János is, Nádorfehérvár megvédésére, Hunyadi megsegítésére, majd a kereszt jelében küldte boldog XI. Ince pápa hazánkba a Budát felszabadító seregeket 1686-ban.

Kétségtelen, hogy a keresztes háborúk történetében találhatók súlyos bûnök és embertelenségek is, amint ez sajnálatosan minden hosszabban elhúzódó háborúra jellemzõ. És csak a kor szemlélete magyarázza némiképp az olyan – mai szemmel nézve – teljes abszurditásokat, mint a gyermekek keresztes hadjáratát. – De lényegüket tekintve e háborúkat a keresztény Európa önvédelmének kell tekintenünk.

3. Az inkvizíció

Európa történetének és az egyház történelmének fájdalmas ténye az inkvizíció. Az egyház többször kijelentette, már a II. vatikáni zsinaton, hogy elítéli az inkvizíció szemléletét, hogy Isten akarta jognak tartja a lelkiismereti- és a vallás-szabadságot.

Hogyan jöhetett akkor létre az inkvizíció? S egyáltalán mit is jelentett az?

Ez a kérdés is csak a maga történelmi összefüggésében közelíthetõ meg.

A mai kor pluralista. A mai ember nagy ideálja a szabadság. Mindenkinek joga van abban hinni és azt hirdetni, amit õ akar... Ebben sok szépség van: szép, hogy az ember, a gondolkodás, a lelkiismeret szabad. De ennek is vannak veszélyei – mert a szép jelszavak mögött éppen az igazi szabadság sikkadhat el! Pl. tapasztaljuk, hogy a gazdasági szabadság, a liberális kapitalizmus következtében olyan pénzügyi, hatalmi csoportok jöhetnek létre (valódi világméretû maffiák is), amelyek sok embernek és egész társadalmaknak súlyos kárát okozzák. – S a szabadság hamis gyümölcsei azok az intézmények is, amelyek egész társadalmakat mérgezhetnek meg büntetlenül, ha pénzügyi vagy egyéb érdekeik ezt kívánják (mint egyes TV csatornák, amelyek ismételten az emberiség alapvetõ erkölcsi értékeinek – a hûségnek, a tisztaságnak, a szerénységnek, a becsületességnek – megtagadására, illetve durva beszédre, erõszakra, rombolásra, gyilkolásra stb. indítják nézõk millióit). S a szellemi és testi mérgezésekbe emberek százezrei pusztulnak bele.

A szabadság következtében létrejöhetnek szellemi maffiák is: mûködhetnek csillag- és egyéb jósok, boszorkányok, varázslók, sátánista csoportok stb., s létezhetnek a szellemi maffiáknak világméretû összefonódásai is. Természetesen a törvények tiltják az olyan (vallásos színezetû vagy egyéb) csoportok létét, amelyek nyilvánvalóan ártanak az embernek, a társadalomban. Csakhogy nem könnyû kimutatni, mikor és mi árt. Tilthatnak a törvények bizonyos össztársadalmat (vagy ifjúságot) veszélyeztetõ üzelmeket, mint pl. a kábítószerkereskedést, de tapasztaljuk, hogy a nagy maffiákat kevéssé tudják korlátozni.

A középkor szemlélete nem volt pluralista és nem volt liberális: A középkor, illetve pl. már a római birodalom is, egységes társadalomban gondolkozott. (Mára a hagyományos zárt, falusias társadalom széthullásával, s a városiasodással párhuzamosan, érthetõen alakult át ez az egységes-homogén társadalom pluralista-sokszínû – az emberi sokféleségnek jóval több teret adó – társadalommá.)

A római jog, majd a germán és frank jog szerint a társadalom ellen elkövethetõ legnagyobb vétek nem is a hazaárulás vagy a kémkedés (amelyeket a legutóbbi idõkig világszerte és általánosan elfogadottan halállal büntettek), hanem az állam egységes és mûködõ világnézetével ellentétes tanok hirdetése: hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendítheti meg. A középkor keresztény államai (illetve Európa) átvette ezt a szemléletet: – Ez az inkvizíció alapja. E szemlélet az elmúlt 2 évezred zárt vallási társadalmaiban általánosan elterjedtnek mondható, más népek körében is. (A reformátorok: Luther, Melanchton, Kálvin is alkalmazták az inkvizíciót, és több embert kivégeztettek, mert azok – az általuk uralt területeken – más tanokat hirdettek, mint õk.)

Az inkvizíció "felkutatást" jelent, ti. azoknak a tanításoknak felkutatását, amelyek a kereszténységgel ellentétesek, következõleg – a középkor felfogásának megfelelõen – a társadalom egészséges fejlõdésére károsak.

Az inkvizícióval kapcsolatban több tényrõl kell tudnunk:

Az elsõ nagy inkvizíciós perek olyan szekták ellen kezdõdtek, amelyek maguk erõszakkal léptek fel (donatisták), illetve amelyek a társadalom alapvetõ értékeit tagadták. Így a katarok eretneksége a XII.-XIII. században tagadta az élet értékét (tagjai nem egyszer egymást is megölték, így kifejezve a lélekvándorlásba vetett hitüket), tagadta a családot, a házasságot, a társadalmi és egyházi tekintélyt, erõszakkal szembeszállt az állami tekintéllyel. Érthetõ volt az államhatalom és az egyház tiltakozása ezek ellen. S nem véletlen, hogy az inkvizíció kemény korszaka a XII. századtól kezdõdik, a keresztes háborúk korában, amikor az európai hatalmak kemény kézzel meg akarták akadályozni, hogy a külsõ ellenség – a török – mellett belsõ ellenség is (a kathar eretnekség) támadjon rájuk.

Az egyházi inkvizítorok, teológusok feladata az volt, hogy ha valahol a hit elleni tanítás (és ezzel a felségsértés) gyanúja merült fel, azt megvizsgálják, az "eretneket" jobb belátásra – a hit elfogadására, illetve bûnbánatra – hívják. Csak ha erre nem volt hajlandó, adták át õt az állami igazságszolgáltatásnak. A hamis tanítók fizikai büntetését, illetve a kivégzést mindig az államhatalom hajtotta végre.

A kivégzettek számáról nincsenek pontos adatok. Az egyházellenes áramlatok tetszésük szerint felfelé "becsült" adatokra hivatkoznak. (Semmiképp sem hasonlíthatók arányai a modern kor népirtásaihoz Örményországban, Kurdisztánban, Afrikában, nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól – amelyek ellen sok modern állam nem emelte vagy emeli fel szavát, mert politikai érdekeit ez nem szolgálná.)

Az inkvizíció sajnos számos esetben alkalmat adott a kor elöljáróinak vagy felhevült csoportoknak, hogy saját céljaiknak megfelelõen embereket vagy csoportokat pusztítsanak el. (Pl. inkvizíció ítélte halálra, nyilvánvalóan politikai céllal a késõbb szentté avatott Jeanne d'Arc-ot, szent Johannát is.)

Fájdalmas tény, hogy ténylegesen voltak boszorkányperek is. Ezek egy része ugyan nem mesebeli boszorkányok ellen küzdött, hanem félrevezetõ "varázslással, ráolvasással, elátkozással, spiritiszta praktikákkal" stb. foglalkozó személyek ellen (vö. a spiritizmusról a 34.l. utáni olvasmányban!); de egy idõben nem volt mentes a kor babonás boszorkány-szemléletétõl, s az ebbõl következõ súlyosan igazságtalan ítéletektõl sem.

Különösen fájdalmas történet pl. Husz Jánosé, akit a királyi menlevél ellenére égettek meg tanai miatt.

A nagy szentek és egyházi tanítók között minden korban voltak, akik tiltakoztak az inkvizíció ellen, s a modern kor értelmében vett "lelkiismereti szabadságot" hirdettek. De a középkor uralkodói és egyházi vezetõi többségükben az egységes világnézet szigorú védelme mellett foglaltak állást – s az eretnekek (azaz a keresztény hitet meghamisítók) elítélése mellett.

Összefoglalva: történelmi szempontból az inkvizíció szemlélete beilleszkedik az adott kor általános felfogásába, úgy is, mint az állam önvédelme, úgy is, mint olykor elvadult szélsõséges erõk véres tette. Keresztény szempontból fájdalommal kell látnunk, hogy az egyház – mint emberi társaság – e téren is mennyire át tudott venni egy korabeli felfogást, amely ellentétes az evangélium szemléletével. – Meghívást jelent ez a mai keresztény számára: hogy egyrészt legyen alázatos, amikor megítél másokat, hogy azok mennyire ki vannak szolgáltatva korunk hamis érték-ítéletének (abortusz, eutanázia, test-kultusz, pénz-függõség, TV-függõség stb. terén), másrészt, hogy a kor gyakran eltorzult szemléletével szemben a tiszta keresztény értékek tanúja, prófétája tudjon lenni. (A témához vö. Szántó K. Egyháztörténet; Salgó J: Krisztus tanúi a történelemben. 17.l)

4. Az egyház a tudomány és a fejlõdés gátja

A felvilágosodásnak, majd a kommunizmusnak és általában a primitív vallásellenes propagandának egyik visszatérõ jelszava: "Az egyház a tudomány és a fejlõdés gátja volt!" – A tudományellenesség példájaként általában Galilei elítélésének esetét vagy Giordano Brúnó megégetését idézik (feltûnõ, hogy mindig újra csak ezeket!), de nem szólnak arról, hogy az egyház volt évszázadokon át a mûvelõdés és kultúra fellegvára és forrása, hogy az emberiség legnagyobb tudósai és az emberi fejlõdés úttörõi évszázadokon át nagy arányban papi emberek voltak, és hogy a mai napig is nagyon sok tudós és haladó gondolkodó vallja magát mélyen hívõnek. (Errõl a témáról többször szóltunk könyvünkben, ezért itt nem részletezzük. Vö. 1-2 fejezet, valamint az "Egyház, papság és haladás" c. olvasmányt a 48. l. végén). És nem szólnak arról sem – ami pedig az igazságos ítéletalkotáshoz hozzátartozik -, hogy a történelem folyamán a legutóbbi idõkig szinte minden állam, társadalom vagy vallás súlyos elutasítással vagy tilalommal fogadta az olyan új tudományos hipotéziseket vagy rendszereket, amelyek szembeállni látszottak saját – mindaddig mûködésképesnek látszó – világnézetükkel. (Így ítélt halálra másként gondolkozó tudósokat Kálvin éppúgy, mint a legutóbbi korig a monolitikus hatalmak vagy vallások. – Így küldte el tanszékérõl a lutheránus Keplert a tübingeni fõiskola evangélikus vezetõsége a kopernikuszi világkép hirdetése miatt, melynek okán Galilei is feszültségbe került a katolikus egyház egyes vezetõivel. Említésre méltó viszont, hogy Kepler ezután a grázi katolikus fõiskolán lett a matematika tanára.)

Galilei vagy Giordano Brúnó esetérõl és az egyéb inkvizíciós eljárásokról tehát csak a kor látásmódját figyelembe véve lehet ítéletet alkotni (amint az inkvizícióval kapcsolatban errõl szólunk). Korunk szemléletének megfelelõen viszont érthetõ, hogy a katolikus egyház, és II. János Pál pápa fontosnak tartotta, hogy a világ színe elõtt bocsánatot kérjen Istentõl mindazon esetekért, amelyekben az egyház a világi hatalom büntetõ ítéletének adott át valakit világnézete vagy tudományos meggyõzõdése miatt.

Galilei elitélése kétségtelenül egyes korabeli egyháziak szûklátókörûségét jelzi. De e történet beállítása egyúttal jelzi a vallásellenes propaganda hamisságát is: – A köztudatban úgy él az esemény: hogy Galileit haladó tanai miatt a korabeli egyházi tudománytalanság börtönbe zárta. – A téma – bár az eset nem helyeselhetõ – ennél sokkal összetettebb, s az inkvizícióról mondottak szellemében közelíthetõ meg. – Valójában Galilei korában a Nap-központú világkép nemcsak új volt, hanem tudományosan nem is volt bizonyítva. A kor számos nagy tudósa is tagadta, mint pl. Tycho Brache. A Galileit kihallgató bizottságok azt kérték tõle, addig ne hirdesse tényként e rendszert, amíg az tudományosan be nem bizonyosodik (mert mindaddig úgy tûnik, hogy helyesebb a Biblia által is sugallt, s a kor legtöbb tudósa által is vallott Föld-központú világképet vallani). Amikor Galilei megszegte ezt az ígéretét, s újra tényként írt a Kopernikusz által kidolgozott rendszerrõl, egyházi bíróság elé állították. Bár több egyházi tudós pártjára állt (!), többségbe kerültek azok, akik ellene szavaztak. Névlegesen börtönre ítélték, valójában otthonában kellett élnie "házi õrizetben", ahol munkáit továbbra is folytathatta. Galilei mindvégig hívõ ember maradt, élete végén apáca-leánya volt fõ vigasza. (Ami pedig a korabeli egyház egészének "tudománytalanságát" illeti, a Galilei által állított rendszer egészét egy hivõ egyházi ember dolgozta ki: Kopernikusz kanonok; s – mint említettük – Galilei baráti körében számos pap tudós volt, akik próbáltak is pártjára állni, de sajnos a bizottság ítéletet kérõ része erõsebbnek bizonyult. (Vö. Magyar Katolikus Lexikon, Galilei)

Giordano Brúnó megégetése is elfogadhatatlan a mai gondolkodás számára. De a vallásellenes propaganda vele kapcsolatban is hamisít. Hiszen nem tudományos nézetei miatt égették meg, hanem vallási eretneksége (panteista nézetei, a Szentháromságnak és Krisztus megtestesülésének tagadása stb. )miatt.

5. A zsidó-kérdés

Korunk egyik legembertelenebb eseménye a zsidó nép kiirtásának kísérlete a náci rezsim által. A pápa szolgálata folyamán több ízben is bocsánatot kért a zsidóságtól mindazért, amivel a katolikus egyház tagjai hozzájárultak a történelem folyamán az antiszemita szemlélethez, vagy azért, hogy voltak olyanok, akik a legutóbbi korban nem tettek eleget a zsidók megmentése érdekében.

A pápa bocsánatkérése a zsidóság és a kereszténység kapcsolatának 2000 évére vonatkozik. Voltak korok, amelyekben a zsidók és keresztények kapcsolata békés volt; más korokban valóban megjelent a "Krisztus-gyilkosság" vádja vagy egyéb elõítéletek és hátrányos megkülönböztetések. – A zsidósággal kapcsolatos feszültségek azonban gyakran nem elsõsorban vallásiak voltak. Egy tehetséges, gazdag – gyakran nagy pénzügyi vagy politikai hatalommal rendelkezõ és egymással érdekszövetségben álló – csoporttal szemben könnyen alakul ki ellenszenv, s olykor nem minden ok nélkül. Ez nem igazol semmiféle embertelenséget, de sok eseményt magyaráz e témában. – A jelen kereszténysége viszont joggal kér bocsánatot mindazért, amit keresztények – vagy emberek a kereszténység címszava alatt – vétettek a zsidóság ellen.

Mindezek mellett a katolikus ember örömmel tudhatja, hogy napjainkban egy új párbeszéd alakul ki a hívõ zsidóság és a keresztények között. Ami pedig a náci zsidóüldözést illeti: bizonyára az egész világon senki nem tett oly sokat a zsidók megmentéséért, mint a katolikusok, és egyes keresztény egyházak. Az európai országok püspöki karai tiltakoztak a zsidók deportálása ellen s tiltakozásra szólították fel híveiket. A vatikáni és egyházi épületek Európa-szerte zsidók százezreinek nyújtottak menedéket, s köszönhették ezeknek életbenmaradásukat. Ezzel is kapcsolatos, hogy Hitler több 10.000 keresztényt internált, köztük püspököket, papokat, szerzeteseket, világiakat, azért mert keresztény meggyõzõdésük alapján felemelték szavukat a népirtások ellen, és tettekkel is szembeszegültek annak. 4000 pap és 400 szerzetesnõ halt meg a hitleri táborokban. – A zsidóság neves képviselõinek egy része kezdettõl kifejezi köszönetét ezért a katolikus egyháznak és vezetõinek.

A téma neves zsidó szakértõje, Pinchas Lapide fõrabbi szerint "a katolikus egyház 150.000-400.000 zsidót mentett meg a biztos haláltól". – A. Einstein – aki zsidó származása miatt maga is menekülni kényszerült a fasizmus elõl – így nyilatkozott 1946-ban: "Semmilyen különös érdeklõdéssel nem voltam a katolikus egyház iránt, de most nagy vonzódást és csodálatot érzek iránta. Mert egyedül az egyháznak volt bátorsága, hogy szembeszálljon Hitlerrel és kiálljon az igazság és szabadság mellett."

Az egyházellenes propaganda hamis voltára jellemzõ, hogy a médiában újra és újra ezt a kérdést halljuk: vajon XII. Piusz pápának nem kellett volna-e jobban felemelni hangját a zsidó-üldözés ellen. Bár közben a Vatikán megnyitotta levéltárait, s a kutatások nyilvánosságra hozták, mennyi hõsies és életmentõ lépést tett a pápa a nácizmus ellen, illetve a zsidók megmentéséért, egyes hírközlõ eszközök, a tényeket figyelembe nem véve, újra és újra vádolják a pápát és az egyházat, idõnként nem is említve, mit tett az egyház a zsidókért.

A vatikáni nunciusok (a pápa "nagykövetei") pl. "menlevelet" adtak a zsidóknak; a szerzetesházak és egyházi intézmények (kórházak, olykor szemináriumok is) Rómában és a Európa országaiban a pápa szándékának megfelelõen (létük kockáztatásával) befogadták és gyakran hamis papírokkal bújtatták a zsidókat stb. A katolikusok szemléletét jelzi, hogy – amint e kornak történelmi vizsgálata kimutatta – Németországnak azokon a településein, ahol a katolikusok aránya meghaladta a 60%-ot, a náci párt a szavazások alkalmával nem ért el 30 %-ot.

A magyar média sokszor vádolja antiszemitizmussal a világháború elõtti fõpapságot azért, mert nem egyhangúan ellenezte a 20-as évek un. 'numerus claususát', majd az elsõ zsidótörvényeket. Amennyiben a korabeli püspökök ezeket nem egyhangúan ellenezték, ebben nem antiszemitizmus fejezõdött ki: hiszen az 1920-ban bevezetett, majd 1928-ban megszüntetett "numerus claususnak" (melyet sokan az elsõ zsidó-törvénynek neveznek) lényeges célja az volt, hogy a magyar ifjúságnak egyenlõ esélyt adjanak bizonyos egyetemekre illetve állásokba jutáshoz, amelyeket, számukat messze meghaladó arányban (pl. az orvosi vagy a mûszaki karok hallgatóságának egyes években 40-45 %-át) zsidó származásúak foglaltak el. (A zsidó egyetemi hallgatók aránya a "numerus clausus" éveiben is 10 % körül volt.) Az ún. elsõ és második zsidótörvény 1938-39-ben hasonlóan "a zsidók a közéleti és gazdasági térfoglalását kívánta korlátozni". (vö. Glatz F.: A magyarok krónikája, Budapest 1996, 575 és 615.) – A zsidók deportálása és hátrányos megkülönböztetése ellen püspökeink tiltakoztak.

- Az 1938-as budapesti eukarisztikus világkongresszust – amelyen a pápai követ Pacelli bíboros, a késõbbi XII. Piusz pápa volt – a szakértõk úgy értékelték, mint amely tiltakozás volt a nácizmus elõretörésével szemben is. Hitler meg is akadályozta, hogy németek részt vegyenek rajta! (vö. Glatz F.: I.m. 611)

- A fasizmus idején az ellenállási mozgalomnak több ezer keresztény résztvevõje volt Magyarországon is.

- Serédi bíboros, esztergomi érsek (a felsõház tagja) nem volt hajlandó részt venni a nyilas Szálasi nemzetvezetõvé választásán. Késõbb hivatalos tiltakozásokkal, tárgyalásokkal próbálta enyhíteni a terrort. – Püspöktársaival együtt támogatta a katolikus mozgalmak, papok és szerzetesek munkáját a nácizmus üldözötteinek megmentése érdekében. A hazai szerzetesházak kb. 10.000 üldözöttet rejtegettek, s ezek többségét sikerült megmenteniük a haláltól. (Nemcsak a híres zsidó származású operaénekes Székely Mihály, hanem pl. a kommunista Schönherz Zoltán is élvezte egyházi épületek védelmét.) Így érthetõ, hogy a nyilasok Magyarországon is több mint 80 egyházi személyt deportáltak, zártak be, s többet közülük meggyilkoltak.

A zsidó-kérdéssel kapcsolatban jó tudnunk: Magyarországon hivõ zsidó vezetõk is kértek már bocsánatot azért, hogy sok zsidó származású egyén vállalt elkötelezett, illetve vezetõ szerepet a kommunizmus gyilkos és ateista rendszerében. (Vö. A kommunizmus fekete könyve, 445-446)

6. Felelõsség az egyházszakadásokért és vallásháborúkért – (Errõl részletesen szólunk a 35. leckében)

A reformációt követõ vallási háborúskodások a történelem fájdalmas eseményei. Sajnos az ezekrõl szóló híradásokban is fellelhetõ bizonyos egyoldalúság, hogy ti. egyes egyházak gyakran mind saját tagjaiknak (a hitoktatásban) mind a világnak, csak saját sérelmeiket panaszolják fel. Pl. Magyarországon irodalmi szinten is közismert lett a 40 református prédikátor esete, akiket gályarabságra küldtek. Az igazság az, hogy sajnos az összes nagy egyház súlyosan vétett e korban egymás ellen: a katolikusoknak is volt több vértanúja a kassaiakon kívül is, akik protestáns vérengzéseknek lettek áldozatai. És volnának más fájdalmak is, amelyeket a katolikusok is felróhatnának a többieknek. – A keresztények közötti párbeszédet és az igazságot viszont az szolgálja, ha belátjuk saját hibáinkat, és a történelmi dimenziónak megfelelõen megértéssel viseltetünk a másik felekezet vétkeivel szemben.

C/ Összefoglalva: az egyház történelmi bûneirõl

1. Az "egyház" gyengeségei – és az emberi-társadalmi törvényszerûségek

Az egyház szent és bûnös. Szent, mert isteni életet hordoz. Bûnös, mert emberekbõl áll.

Mivel az egyház emberekbõl áll, hordozza a lehetséges emberi hibákat tagjaiban. Vannak szentség útjára lépett tagjai, de még õk sem mentesek minden bûntõl. Hát még azok, akik csak formálisan – valamilyen külsõség betartása által – a tagjai, s igazán sosem adták át életüket hittel Jézus Krisztusnak.

Mivel az egyház emberi közösség, hordozza mindazokat a hibalehetõségeket, amelyek az emberi közösségek, társadalmak jellemzõi. Minél inkább átadta magát valaki, s egy csoport Krisztusnak, annál inkább Krisztus törvényei diadalmaskodnak életében, s minél kevésbé adta át magát, annál inkább az önzés és az önzõ világ törvényei érvényesülnek életében.

2. Az egyház történelmi bûnei – és az ún. "keresztény Európa"

A kereszténység elterjedésének korában a Római Birodalomban és lényegileg az egész világon az egyház és az állam, a vallás és a társadalmi élet összefonódott: kölcsönösen átjárták egymást. Amikor Nagy Konstantin császár véget vetett a keresztények üldözésének, s a pogánysággal szemben a kereszténység mellett döntött, természetszerû volt számára és kora számára, hogy ettõl kezdve a kereszténység határozza meg a Birodalomnak és társadalmának életét, majd az elsõ évezred végére egész Európa, illetve ezt követõen az ún. nyugati világ életét, társadalmát, kultúráját.

Ebben a világban aki megszületett, azt automatikusan megkeresztelték, az automatikusan belekerült egy keresztény kultúrába, formavilágba, "vallásosságba".

A kereszténység történelmet fordító ajándék volt Európának, a nyugati világnak. A kereszténység számos értéke átjárta az ún. keresztény társadalmakat: megszûnt a rabszolgaság, elméletileg minden ember egyenlõvé vált, a keresztény erkölcs pozitív értékei, a kereszténység pozitív világlátása határozta meg Európa másfél évezredét, s ez hat napjainkig is.

Ugyanakkor a keresztény formák – ünnepek, társadalmi szokások, szentségek, imádságok, stb. – mögött sok pogányság is lappangott. És e korban, amely formáiban mindenestül kereszténynek látszott, valamiképp minden bûn és emberi nyomorúság kapcsolatban állt a magukat kereszténynek mondó embercsoportokkal, világi vagy egyházi vezetõkkel. (Mint pl. az inkvizíció, a keresztes háborúk, a konkvisztádorok bûnei stb.)

A mai ember nyilvánvalóan érzi, hogy a kereszténység lényege nem abban áll, hogy valaki eljár templomba vagy külsõséges szabályokat betart, hanem abban, hogy élõ hittel dönt Jézus mellett, saját önzésével szemben, s ennek megfelelõen él. – Az ún. "keresztény középkorban" voltak igazi keresztények, igazi szentek, akik döntöttek az evangélium hite mellett, mások csak a formákat tartották be, s szívük mélyén nem voltak keresztények. De a történelem meghamisítása, ha a hibák mellett arról nem beszélünk, hogy hány pápa, püspök, pap, sõt király és fõúr volt – épp kereszténységének következtében – a történelmet, illetve az emberi-kulturális haladást meghatározó, példás életû egyéniség. Gondolj akár csak a magyar történelem szent nagyjaira!

3. Az egyház bûnei a jelen tükrében

Az egyház történelmi mulasztásairól, bûneirõl csak a történelmi (és szociológiai) háttér ismeretében beszélhetünk. S ha ma beszélünk e mulasztásokról, kell egy pillantást vetnünk a mai korra is, illetve azokra, akik az egyház elleni vádakat kiélezetten megfogalmazzák.

Századunkban az egyházat és a kereszténységet legerõsebben a nemzeti szocializmus és a kommunizmus támadta. A nemzeti szocializmus egyház- és kereszténység ellenes támadásaira ma már alig emlékszik az emberiség, annyira elfeledtették azokat a nácizmus egyéb gaztettei, amelyekre hamar fény derült. A kommunizmus embertelenségérõl, mintegy 100 millió ember kiirtásáról, haláltáborairól az utolsó években kezdünk tudomást szerezni. (Vö. pl. A kommunizmus fekete könyve c. kötet, Bp. 2000. – amelyben volt francia kommunisták tárják fel a kommunizmus emberiség elleni bûneit.)

Napjainkban évente sok 100 ezer életet olt ki az abortusz, terjed az eutanázia, a prostitúció, az erkölcs-nélküliség, a kábítószer, a gazdasági maffiák; gazdag országok és pénzügyi hatalmak hagyják éhen halni szegények millióit, vagy tétlenül nézik egész népek – örmények, kurdok, bosnyákok, vagy különbözõ afrikai törzsek – kiirtását. – Nem teszik jóvá az egyház mulasztásait korunknak e nyomorúságai, csak arra irányítják figyelmünket, hogy minden korban hemzsegnek a gyilkos emberi tévedések. S az egyik bûnrõl akkor igazán jogos beszélni, ha mellette látjuk a többieket.

Összefoglalva azt mondhatjuk: Helyes, hogy az egyház bocsánatot kér mulasztásaiért Istentõl az emberiség nyilvánossága elõtt, hiszen – mint emberi közösségnek – voltak súlyos vétkei a történelem folyamán. De nyugodtan mondhatjuk, hogy minden nagyobb emberi csoportnak vagy nagy vallásnak megvoltak a maga – emberségükbõl következõ – súlyos mulasztásai. És senki sem tett annyit az emberiségért, mint a kereszténység, illetve a katolikus egyház. – Remélhetjük, hogy a többi közösségek, pártok, vallások vagy világnézeti csoportok is eljutnak arra a bölcsességre és alázatra, hogy ki-ki megvallja a saját mulasztásait.

D/ Mit tegyünk, ha az egyház "bûneit" szemünkre vetik?

Ha embertársaink az egyház bûneit – ahogyan gyakran halljuk: egyoldalúan, és hiányos ismeretek alapján – emlegetik, elõször is próbáljuk megérteni õket (mi az, amiben igazuk van!), s fájlalni, hogy az Egyházban (amint a legtöbb emberi közösségben) valóban sok mulasztás történt és történik. Esetenként – ha ily módon ki tud kialakulni köztünk a párbeszéd kapcsolata – nem is kell többet tennünk. Máskor, illetve a párbeszéd megfelelõ fokán, kell tudnunk tisztázni a vádak egyoldalúságát (ehhez szeretnének segíteni a fenti szempontok); illetve miközben megvalljuk az egyház gyengeségeit, kell keresnünk a módot, hogyan mutathatunk rá az egyház illetve a jézusi élet lényegére, s hogyan válhat egy ilyen témákról folyó beszélgetés is lépcsõvé, amely a hit felé vezet.